Napi 80 millió forintba, összesen lassanként 1,5 milliárdba kerül a fokozott rendőri készültség fenntartása Magyarországon. Ha az egyéb járulékos költségeket is hozzászámoljuk – közterület-fenntartóktól a közlekedési vállalatig, kiesett munkaóráktól az elnapolt beruházásokig -, úgy néhány milliárddal biztosan megrövidült az elmúlt három hétben a költségvetés. Ezzel együtt is viszonylag olcsón úszta meg eddig Magyarország a politikai válságot. A vészjósló forgatókönyvek ellenére sem dőlt be a forint, a jegybank pedig nem kényszerült a várakozásoknál nagyobb mértékű beavatkozásra. Márpedig egy olyan országban, ahol tavaly év végén a devizahitelek aránya meghaladta a teljes kihelyezési érték felét, a hazai pénz 1 százalékos leértékelődése is megközelítőleg 30 milliárd forintjába kerül az adósoknak. (S ugyanennyibe a büdzsének is 1 százalékpontos jegybanki kamatemelés.)
Fellélegezni azért korai lenne. A múlt heti parlamenti bizalmi szavazás után az utcai politizálás ugyan alacsonyabb intenzitásra váltott, ám a stabilitás megrendülése nyomán a gazdasági kockázatok nem enyhültek. Az éppen kipukkadni készülő ingatlanpiaci buborék, valamint a fenntarthatatlan költségvetési és folyómérleg-hiányok közepette „a magyar gazdaság időzített bomba” – bátortalanítja el a befektetői kedvet Európa talán legbefolyásosabb üzleti napilapja, a Financial Times. A Bloomberg hírügynökség pedig megelőlegezte azt, amit az uniós országok pénzügyminiszterei végül nem ennyire koncentrált és éles formában fogalmaztak meg : „magas kockázatúnak” látják az országot, s ha a kormány jövő áprilisig nem tesz hathatós lépéseket az államháztartás stabilizálására, úgy az EU támogatásokat vonhat meg, és más szankciókat is hozhat. Ha a diplomácia nyelve árnyaltabb is, az üzleti sajtó szóhasználata pontosan érzékelteti azt a hitelességi válságot, amellyel elsősorban a magyar kormánynak, de a politikai elit egészének is tartósan számolnia kell.
Regionális csata
Lamperth Mónika önkormányzati és területfejlesztési miniszternek az MSZP választmányi üléséről kiszivárogtatott beszéde egyértelművé tette, hogy a kormány a megyei közgyűlésekből a régiókba kívánja áttelepíteni a közigazgatási és uniós fejlesztéseket érintő döntési és forráselosztási kompetenciákat. Ezzel a megyei közgyűlésekben többséget szerzett Fidesz lába alól húznák ki a szocialisták a talajt. A területfejlesztési törvény módosítását célzó kormányzati szándékra már napokkal ezelőtt felhívta a figyelmet Nógrádi Zoltán, a Fidesz szakpolitikusa. Mint a Figyelőnek fogalmazott: a mindenkori kabinet tetszése szerint módosíthatja a régiós pénzek felhasználásáról is döntő regionális fejlesztési tanácsok (rft) összetételét oly módon, hogy a választásokat követően megváltoztatja a testületek összetételéről szóló törvényi passzust.
Az október elsejei önkormányzati választásokon vereséget szenvedő koalíciós pártok úgy tudják pozícióikat megerősíteni a regionális fejlesztési tanácsokban, ha a minisztériumok delegáltjai változatlanul többségben maradnak. A területfejlesztésről szóló törvény tételesen felsorolja, kik alkotják a fejlesztési tanácsok tagjait. Ezek szerint a testületekben komoly befolyással bírnak a megyei területfejlesztési tanácsok elnökei, azaz a megyei közgyűlések elnökei és a megyei jogú városok polgármesterei, akik október elsején zömmel a Fidesz-KDNP színeiben nyertek mandátumot. Rajtuk kívül a minisztériumok delegálnak tagokat, és megyénként egy-egy emberrel képviselik magukat a többcélú kistérségi társulások, valamint a megyei fejlesztési tanácsok. A testület munkájában egy szavazattal rendel-kezik a regionális idegenforgalmi tanács elnöke.
A régiók eddig elsősorban a hazai területfejlesztési források elosztásában vettek részt. A 2006-os költségvetés szerint összesen 70,45 milliárd forint felett rendelkeznek, a 2007 és 2013 közötti EU pénzügyi tervezési ciklusban azonban mintegy 1200 milliárd forint regionális támogatás felhasz-nálásáról dönthetnek. A régióknak törvényi kötelessége a térség közép- és hosszú távú fejlesztési koncepciójának részletes kidolgozása, valamint gazdaságfejlesztési koordinációs feladatok ellátása.
CSEKE HAJNALKA
Ennél is nagyobb, 700 milliárd forintnyi korrekcióra lát lehetőséget Matolcsy György, az Orbán-kormány gazdasági minisztere (lásd interjúnkat a 22-24. oldalon). Az ellenzéki forgatókönyv szerint azonban ennek a költségvetési kiigazításnak az előfeltétele a kormány távozása, új konvergencia-program kidolgozása széles körű társadalmi egyeztetéssel és elfogadtatása Brüsszellel. Matolcsy érvelése szerint a jelenleg érvényes programról legkésőbb január végére úgyis kiderül, hogy a 2006-os kiindulási makroadatok tarthatatlanok, s ezzel megszűnik a külföld bizalma is.
Miután azonban Gyurcsány Ferenc a múlt pénteki bizalmi szavazással megerősítést kapott miniszterelnöki pozíciójában, és nyilvánosan továbbra sem tett le a lapunkban bejelentett azon szándékáról, hogy az október 21-i kongresszuson induljon az MSZP pártelnöki posztjáért is (Figyelő, 2006/37. szám), egyre nehezebben képzelhető el, hogy a költségvetési törvény vitája idején a Fidesz parlamenti eszközökkel ki tudja kényszeríteni a kormányváltást. Anélkül viszont az ellenzék egyelőre teljesen elzárkózik a párbeszédtől, mi több, Gyurcsányt még végighallgatni sem hajlandó a parlamentben.
Kevesen gondolják, hogy a gazdasági élet által sugallt, mégoly erős megegyezési kényszer az elkövetkező hetekben úrrá tud majd lenni a politikán. Kóka János gazdasági miniszter ugyan egy fejezet lezárultát, s a befektetők felé a közös fellépés szükségességét hangoztatja (lásd interjúnkat a 20-21. oldalon), ám egyelőre kétséges, hogy a hazai és a külföldi üzleti világgal folytatott intenzív konzultációk októberben kimozdíthatják-e a két politikai tábort a holtpontról. Aligha erősíti a közeledési hajlandóságot a hétvége újabb kiszivárogtatási botránya, ami az uniós források elosztása körüli politikai játékokra világított rá (lásd a keretes írást). A külföldi elvárásoknak és a realitásoknak tett engedményként azonban immár a Fidesz elnöke, Orbán Viktor is elismeri a megszorítások szükségességét. Ezzel összefüggésben, bár az ellenzéki politikusok szűkszavúan nyilatkoznak a reformalap felállítására vonatkozó konkrét elképzeléseikről, valószínűleg az átfogó adóreform keretében képzelik el az elvonások egy részének koncentrálását az alapba. A hazai politikai légkörnek megfelelően azonban a felvetésről eddig csak a saját táboron belül kezdődött meg a konzultáció, bár Veres János pénzügyminiszter szerint lehetne érdemi párbeszédet folytatni a felvetésről.
Másfelől viszont – jóllehet a megnyilatkozások szintjén mindkét oldalon nagy hangsúlyt kap a társadalommal, a gazdasági élet szereplőivel való intenzív párbeszéd igénye, – a költségvetési egyenlegjavulás lehetséges eszközei is csupán a szűk kabinetpolitizálás keretei között fogalmazódtak meg eddig. Ami a kiadási oldalt illeti, információink szerint az idén is megismétlődhet a tavalyihoz hasonló séma: a kormányfő személyesen – mondhatni négyszemközt – tárgyalja majd végig az egyes minisztériumokkal a költségvetés fejezeteit. Ennek legalább megvan az az előnye, hogy kevesebb teret ad a lobbiérdekek érvényesülésének, s nem engedi meg, hogy a tárcák rendelkezésére álló előirányzatok már a tervezés fázisában felpuhuljanak. Egy kiszivárgott, majd a Pénzügyminisztérium (PM) által hamisítványnak minősített dokumentum alapján a tárcák büdzséje 10-15 százalékkal apadhat jövőre. A Figyelő kormányzati forrásokból származó értesülései szerint ez nem is áll túl messze a tervektől. Kétségtelen azonban, hogy a kormányzat szerkezeti átalakítása miatt önmagában nem releváns, hogy az egyes minisztériumok mennyivel költhetnek kevesebbet, hiszen elképzelhető, hogy az elvett pénz máshol jelenik meg. Forrásaink szerint így például a gazdasági tárcától elvonandó pénzek hátterében egész egyszerűen az áll, hogy az EU-forrásokat ezentúl nem ez a minisztérium felügyeli, hanem külön szervezet rendelkezik felettük.
BOKROS NYOMÁBAN. Bevételi oldalon az állami elvonás mértékét az az Új Egyensúly program határozza meg, amelyről a nyári közzététel óta sem szünetel a szakmai vita. Ötlet lenne (lett volna?) bőven arra, miként kellene változtatni a kiadási és a bevételi oldal egyenlegjavító arányain, hogy a kedvező hatások hosszabb távon is fenntarthatóak legyenek. Ha elfogadjuk ugyanis, hogy pillanatnyilag a konvergencia-programban vázolt egyensúlyjavító pálya teljesítése segíti leginkább a hitelesség visszaállítását és a befektetői bizalom visszaszerzését, ez még nem jelenti azt, hogy az eszközök tekintetében ne lehetnének megfontolandó alternatívái a kiigazítási csomagnak (lásd külön). A kormány ugyan azt ígéri, hogy az elkövetkező hetekben a költségvetést az eddigieknél szélesebb körben kívánja egyeztetni, ám az nem világos, hogy ennek eredményeként változtat-e a kiadáscsökkentés-bevételnövelés tervezett arányain.
A jövő évi tervek nyilvánosságra kerülése előtt mindenesetre érdemes felidézni a Central European Management Intelligence (CEMI) stratégiai tanácsadó cégnek a tavaszi választások után megjelentetett tanulmányát, amelyet Gyurcsány Ferenc is a legkidolgozottabb javaslatcsomagként értékelt és sajtóhírek szerint a Fidesz új gazdaságpolitikai elképzeléseihez is forrásként szolgált. A magánszféra által készített alternatív gazdasági program arra emlékeztetett: az új európai tagállamok körében az elmúlt tíz évben lezajlott két hiánycsökkentés közül egyedül a Bokros-csomag esetében esett vissza a növekedés. Máshol az export és a beruházások gyorsuló növekedésének köszönhetően a gazdasági növekedés már az egyensúlyjavítás időszakában is élénkült – nálunk épp ellenkezőleg, mivel a fő eszköz a jövedelmek elinflálódása volt.
A mostani, az élőmunka terheit növelő, a konvergencia-program és a 2007-es költségvetés alapjául szolgáló kiigazító csomagról annyit már tudunk, hogy a növekedést érezhetően visszafogja jövőre. Egyéb következtetéseket pedig majd az elkövetkező hetek vitái után lehet levonni. Már ha egyáltalán kialakulhat valamilyen, a politikai felhangoktól megszűrt gazdaságpolitikai vita.
Van-e alternatíva?
ZARA LÁSZLÓ, a Magyar Adótanácsadók és Könyvviteli Szolgáltatók Országos Egyesületének elnöke:
„Ha már a bevétel növelése a cél, akkor a házipénztár-, illetve az elvárt adó nem biztos, hogy jó megoldás. Helyettük egyszerűbb lett volna a társasági adót 4,5-5,0 százalékponttal emelni, és szintén elfelejteni a 4 százalékos szolidaritási adót (ami valójában nyereségadó). Egy hatékonyabb behajtó csapattal több bevételhez lehet jutni, mint a kis adók bevezetésével. A költségvetés bevételi oldaláról az a mintegy 400 ezer ember hiányzik leginkább, akiket még munkanélküliként sem regisztráltak, és teljesen feketén jutnak jövedelemhez.”
PARRAGH LÁSZLÓ, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke:
„A kiadások és az állami támogatások megkurtításának vélhetően a jelenlegihez hasonlóan nagy társadalmi feszültség lett volna az ára, ám ezek a lépések hosszabb távú költségvetési megoldást jelentettek volna a hiányra, és nem csökkentették volna a gazdasági növekedést, illetve nem gerjesztettek volna munkanélküliséget. A költségvetési egyensúly helyreállítására nem jó eszköz az, hogy az Új Egyensúly programja az élőmunkaerőt terheli leginkább. Elképzelhető lett volna például a lakástámogatási rendszer, illetve a korábbi közalkalmazotti béremelés újragondolása, a 13. havi nyugdíj eltörlése vagy beépítése a nyugdíjrendszerbe, a minimálbér adómentességének megszüntetése; vállalni kellett volna a 25 százalékos áfakulcs visszaállításának kockázatát is.
KARSAI GÁBOR, a GKI vezérigazgató-helyettese:
„Az Új Egyensúly programjának iránya jó, hiszen adócsökkentéssel jellemezhető pálya nincsen. A megszorító csomag a munkavállalókat érinti inkább, kevésbé az üzleti szektort és a nyugdíjasokat. Éppen ezért a legtöbb kritika a lakosság részéről merül fel, amivel kapcsolatban sok olyan vélemény van, mintha kisebb társadalmi konfliktussal el lehetne érni ugyanezeket a célokat. Az igazság azonban az, hogy a mostaninál csak erősebb konfliktusokat keltő intézkedések léteznek.”
