Csakhogy amikor az elméleti paradigmák megválasztásáról van szó, e tudományág sem bizonyíték-alapú. A gazdaságpolitikai kezdeményezések gyakran mellőzik az előzetes empirikus tesztelést.
A második világháború után a radikális keynesiánusok a „mesternek” arra az ellenőrizetlen tételére hagyatkoztak, hogy a munkanélküliség a bérekkel korreláló „effektív kereslettől” függ, ám politikájuk részben figyelmen kívül hagyta a bértényezőt, és így igyekezett olyan magas szinten stabilizálni a keresletet, hogy az biztosítsa a „teljes” foglalkoztatást. Cecil Pigou és Franco Modigliani azt hozta föl ez ellen, hogy magasabb kereslet mellett a bérszint is emelkedik, utoléri a keresletet, és ezáltal visszaveti a foglalkoztatást a korábbi szintre. A neo-keynesiánusok, bár az ötvenes évek vége felé elismerték Pigou és Modigliani igazát, kitartottak amellett, hogy a kereslet, ha elég gyorsan növelik, mindig egy fokkal feljebb lesz a bérszintnél, s így a foglalkoztatás is magasan tartható, még ha csak az állandó infláció árán is.
A szerzõ a Columbia University közgazdász professzora, a 2006. évi közgazdasági Nobel-díj nyertese
HIBÁS TERÁPIA. Milton Friedman és jómagam azzal érveltünk velük szemben, hogy ez a politika egyre magasabb inflációs rátával jár. De a neo-keynesiánusok továbbra is vakon hittek a magas kereslet hatékonyságában. Így amikor a hetvenes években az Egyesült Államokat kínálati sokkok érték, ők még jobban szították a keresletet, abban bízva, hogy így majd erősödik a foglalkoztatás is. Javulás azonban alig volt – csak az infláció gyorsult.
A mostani időszak hasonló az akkorihoz. Bár a gazdaságpolitika már tükrözi a kínálati oldali közgazdaságtant és a tényleges üzleti ciklusok elméletét, az uralkodó paradigma hívei ugyanolyan ellenszenvvel viseltetnek az adatok tapasztalati ellenőrzése iránt.
Régóta jól megalapozott tézis, hogy ha az idén átmenetileg mérséklik a béreket terhelő adókat, akkor ez – társulva azzal a kilátással, hogy jövőre visszatér a normális adószint – arra ösztönzi a háztartásokat, hogy az idén többet, a következő években viszont kevesebbet dolgozzanak. A kínálati oldali közgazdaságtan képviselői azonban arra a merész következtetésre jutottak, hogy az adók szakadatlan csökkentése állandóan több munkára ösztönöz, a hatékonyság rontása nélkül. Larry Summers (a Clinton-adminisztráció egykori pénzügyminisztere, a Harvard University volt elnöke – a szerk.) és én egyaránt kételkedtünk abban, hogy ez általánosságban így lehet. Hiszen ha a nettó keresetek minden gyarapodása állandó lökést adna a munkaráfordításnak, akkor a XIX. század közepén zajló meredek keresetemelkedés rendkívüli mértékben megnövelte volna a munkaidő hosszát és kitolta volna a nyugdíjkorhatárt. Csakhogy ez nem történt meg. A kínálati oldali közgazdaságtan e centrális tana merő tévedésen alapul. A ráfordított munkamennyiség tekintetében számít ugyan a nettó kereset, de nem függetleníthető a vagyonból származó jövedelemtől. A nettó keresetek rohamosan nőnek több mint egy évszázada, ám a vagyon és a belőle fakadó jövedelem ugyanilyen gyorsan nő.
MINDENRE VAN PÉLDA. Az adócsökkentések rövid távon javítják a foglalkoztatást. Viszont igaz-e ez hosszú távon is? Ilyen összefüggést nem lehet találni. A számottevő munkanélküliséggel küzdő országok között vannak olyanok, ahol magasak az adók (Németország, Franciaország), de vannak olyanok is, ahol alacsonyak (Japán, Spanyolország). Hasonlóképp az alacsony munkanélküliség társulhat alacsony adószinthez (Nagy-Britannia, Egyesült Államok), de nagyon magashoz is (Dánia, Svédország).
A neoliberálisok ma azt hangoztatják, hogy Európában a munkát terhelő adók leszállítása megoldaná a munkanélküliség problémáját. Csakhogy az ilyen adócsökkentés hatása nagyrészt – ha nem teljesen – átmeneti volna, különösen, ha a jóléti államhoz nem nyúlnak hozzá. Két évtized múlva a munkanélküliség visszaállna a régi szintre, ugyanakkor az adókönnyítéshez kapcsolódó hamis remények eltérítenék a döntéshozókat azon alapvető reformoktól, amelyek nélkül Európa sosem lesz képes a magas innovációs rátát, bőséges munkahelyteremtést és világszínvonalú termelékenységet eredményező dinamizmusra.
© Project Syndicate, 2006
