Megszabadulva ‘53 nyarán – az első Nagy Imre-kormány amnesztiájával – a kitelepítés kényszerlakhelyétől, a fővárosba mégsem költözhettem vissza, mert ehhez letelepedési engedély kellett, azt pedig a magamfajta osztályellenségnek nem adtak. Megnősültem, de nem lakhattam feleségem és anyósom lakásában, csak illegálisan, villámgyors elbújásra készen. Mert nem egyszer csengőfrász ébresztett bennünket éjjel kettőkor, rendőrjárőr ellenőrizte, nem alszom-e legális feleségemnél illegálisan. 1956 nyarán azt is megkaptam: a letelepedési engedélyt. Nekem a szovjet XX. kongresszus és a Sztálint leleplező Hruscsov-beszéd mellett ez volt a legfontosabb világpolitikai esemény: frász nélkül aludni a feleségemmel.
Ezen a forró nyáron már tagja lehettem a Művészeti Alapnak (óriási dolog volt!), így a szigligeti alkotóházban nyaraltunk. Ott ült mindenki a társalgó rádiója körül, amikor bejelentették, hogy Rákosi Mátyást a Politikai Bizottság leváltotta. Ordítva táncoltuk végig az egykori Esterházy-kastélyt: „Rákosit kirúgták! Rákosit kirúgták!” Az élujjongó persze az Írószövetség egykor harcos pártitkára volt, a Szép Ernő-legendák egyik szereplője. Észak- és Dél-Korea háborúja idején magához hivatta az érzelmes versek szelíd költőjét, akinek egykori hírnevére nem sokat adott a népi demokrácia zord kultúrpolitikája, és aki akkoriban csak így mutatkozott be: „Szép Ernő – voltam!” A pártos párttitkár felszólította az öregurat: „Szép elvtárs! Írja alá a tiltakozást, melyben a magyar írók elítélik az amerikai imperialisták orvtámadását a testvéri Észak-Korea ellen!” Mire Szép Ernő szelíden félrehajtott fejjel azt monda: „Kedveském, én aláírhatom, de a városban azt beszélik, hogy mi kezdtük!”
Azon a forró nyáron forrt az Írószövetség is, hiszen a Petőfi-kör mellett ez volt a legfőbb műhelye az eseményeknek. A Rádió ostroma után pedig a Bajza-utcai Írószövetség szellemi főhadiszállássá alakult. Naponta születtek a memorandumok és közlemények, különösen a Kossuth téri ávós vérengzés után. (Ekkor lett élete végéig családtagunk az a fiatal vizsla, akit egyik barátom hozott fel hozzánk, zokogva, mert a Kossuth téri borzalom tanúja volt, és menekülőben csapódott hozzá a gazdátlan vizslakutya.) Gyalog szinte naponta bekutyagoltam (ha már kutyám volt) az Írószövetségbe, ahol akkor történelmet írtak. Illyés Gyula, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Tamási Áron, Németh László, és sokan mások írták ezt a történelmet.
Egy napon ponyvás Csepel teherautó állt meg az Írószövetség előtt, zsúfolásig megrakva pucolt libával: a vidék ajándéka a magyar íróknak a szabadságharchoz. Ez is ‘56 része! A nemzeti-társadalmi szolidaritás, a nem csak szólamokban megnyilvánuló segíteni akarás. Ugyanúgy része, mint a pékek ingyen kenyere, a bezárt üzletek töretlen kirakatai, és az utcán a nyitott dobozok, tele az adakozók pénzével a sebesülteknek. Senkinek se jutott eszébe kilopni akár egy forintot is.
Amikor a hazaérkezésemért mindig aggódó asszonyok megláttak, hónom alatt a libával, nem hittek a szemüknek. „Mit bámultok? Írószövetségi liba!” – mondtam magától értetődően. Diadalordítással láttak neki a trancsírozásnak, Zénó kutya is komoly érdeklődést mutatott. (Így neveztük el, az ógörög filozófusról, Éleai Zénótól.) Lett libanyak-leves, ludaskása, rengeteg lesütött comb és libamell, főként pedig töméntelen libazsír – jó hájasra tömött liba volt szegény -, a sárgán virító gyönyörűség mélyén pedig máj szunnyadt. Elég szűkös szegénységben éltünk akkoriban, nagy dolog volt ez a liba. A magyar vidék jóvoltából el voltunk látva a forradalom alatt fejedelmien. Még Zénó kutya is.
Életem első kis verseskötete, melyre annyira vártam a nehéz évek hányattatásai után, mikor jelent meg? Természetesen 1956 októberében! Nem állítanám, hogy egy ország érdeklődése kísérte. Nem figyelt rá a kutya sem. (Legfeljebb Zénó kutya.) De azt mondom: bár ez a kis könyv lett volna az egyetlen áldozata ama ezerszer áldott októbernek!
