Az egyik legbátrabb és legjobb orosz újságírónő, a hadsereg csecsenföldi brutalitásait feltáró Anna Politkovszkaja meggyilkolása végképp bebizonyította, hogy továbbra is diktatúra van, és továbbra is fittyet hánynak a törvényekre.
Legfőbb ideje volna, hogy a világ – és különösen Európa – végre fölismerje mindezt. Németország, az Európai Unió legjelentősebb tagja, olyan kétoldalú viszonyt igyekszik kialakítani Oroszországgal, amely lehetővé teszi, hogy – saját nemzeti érdekeit szem előtt tartva – közömbös maradjon a putyini törvénytelen állapotokkal szemben. Csakhogy e közöny vétekké válik, ha arra bátorítja Putyint, hogy folytassa az olyasfajta jogszerűtlen akcióit a nemzetközi színtéren, mint amilyen jelenleg a grúz gazdaság megfojtásának kísérlete.
Nyina Hruscsova, a New York-i New School University nemzetközi ügyek professzora, az egykori szovjet pártfõtitkár, Nyikita Hruscsov unokája
HÁROM MERÉNYLET. Politkovszkaja meggyilkolása nyomasztó déja vu érzést kelt: akárcsak a KGB fénykorában, Putyin Oroszországában ma is egyszerűen eltűnnek emberek. Három héten belül ez volt a harmadik politikai színezetű merénylet. Még szeptember 30-án Irkutszkban agyonlőtték Enver Zigansint, a BP Russia olajcég főmérnökét. Andrej Kozlovot, a jegybank pénzmosás ellen harcot indító elnökhelyettesét pedig szeptember 14-én gyilkolták meg.
A Politkovszkaja-gyilkosság ügyében – miként már a Kozlov-merénylet után is – a nyomozás irányítását nem más vette a kezébe, mint Jurij Csajka legfőbb ügyész. Az, hogy az igazságszolgáltatás legfelső szintjén mozdultak meg az ügyben, bármely valódi demokráciában reményt keltő volna, Oroszországban viszont nem az. Sőt, ez már-már garancia arra, hogy a gyilkosokat sohasem fogják el.
Különösen riasztó fejlemény Politkovszkaja meggyilkolása, ha figyelembe vesszük, hogy ő Putyin elnök éles hangú és befolyásos bírálója volt. Az egyik utolsó független lapban, a Novaja Gazetában megjelent cikkeiben, valamint a Putyin Oroszországa – Élet egy süllyedő demokráciában, illetve Egy mocskos háború – Egy orosz riporter Csecsenföldön című könyveiben kendőzetlen őszinteséggel írt a szabadságjogok elenyészéséről, ami Putyin elnökségének egyik fő velejárója. Ahogyan azt az egykori médiamogulok, Borisz Berezovszkij és Vlagyimir Guszinszkij száműzetése, valamint a volt olajmágnás Mihail Hodorkovszkij bebörtönzése mutatja, Putyin ellenségei három különböző sors közül választhatnak: száműzetés, börtön vagy koporsó.
Nem állítom, hogy a kormány szerződtetett bérgyilkost Politkovszkaja likvidálására. Elvégre ő tényfeltáró újságíróként Putyinon kívül is sokakat magára haragított, nem utolsósorban Ramzan Kadirov jelenlegi csecsen miniszterelnököt, akit azzal vádolt, hogy váltságdíj fejében embereket raboltat el. Ám, még ha Putyinnak és társainak ahhoz esetleg nincs is közük, hogy Politkovszkaját Moszkva szívében, a lakóháza liftjében agyonlőtték, ő az, aki a törvények semmibevételével megteremtette azt a légkört, amelyben egy ilyen merényletet végrehajthattak. Akárcsak Thomas Beckett canterbury érsek 1170-es meggyilkolásakor, a merénylő most is annak biztos tudatában cselekedett, hogy kedvére tesz az uralkodónak.
Tekintettel arra, amit Politkovszkaja képviselt – a demokratikus sajtó kritikai felelősségét a Kremllel és annak politikájával szemben -, a kormánynak gondoskodnia kellett volna arról, hogy ne eshessék baja. A hat év alatt, amióta Putyin ül az elnöki székben, tizenkét vezető orosz újságíró lett gyilkosság áldozata. Egyik merénylet elkövetőjét sem kerítették kézre, ami nem lenne lehetséges akkor, ha „a törvény diktatúrája” több volna puszta pr-stratégiánál.
Ez a hat év mély ellentmondásokkal terhelt. Egyfelől a világ egy fiatal és intelligens vezetőt lát, aki Oroszország modernizálását, ezen belül a jogrendnek és az igazságszolgáltatásnak a nemzetközi normákkal való összhangba hozását ígéri. Másfelől ugyanez a Putyin szótlanul nézi, hogy a szövetségi belbiztonsági szolgálatnál, azaz az FSZB-nél (a KGB utódjánál) dolgozó egykori kollégái nem garantálják a fenyegetett emberek biztonságát, és a régről jól ismert kémkedés vádjával perbe fognak újságírókat, tudósokat, környezetvédőket. Az elmúlt időszakban ilyen „kémügybe” keveredett többek között Gregorij Paszko újságíró, Igor Szutyagin fegyverzetellenőrzési szakértő, Valentyin Mojszejev diplomata és Valentyin Danyilov fizikus.
Putyinnak és klikkjének a jelek szerint sikerült elkerülnie, hogy a Nyugattal való partnerség – például a G8-tagság és a szentpétervári csúcstalálkozó megrendezése – civilizálólag hasson rájuk. A nyugati értékek csak annyit értek el, hogy felépült egy újabb Patyomkin-falu: az Oroszország-ház papírmasé homlokzata jogállamiságot és demokratikus intézményrendszert mutat, mögötte viszont dúl a hatalmi önkény.
EXPORTÁLT TÖRVÉNYTELENSÉG. A világ számára a veszély abban áll, hogy Moszkva immár exportálja is a törvénytelenséget. Oroszország határai körül egyfajta kriminalizált diplomácia kezd gyökeret verni. Nézzük csak meg, hogyan próbálta elcsalni Putyin a legutóbbi ukrán elnökválasztást, s miként igyekeznek különféle bűncselekmények hol újra elővett, hol elfelejtett vádjaival ellehetetleníteni az ottani ellenzék vezérét, Julia Timosenkót. Nézzük meg a moldovai és grúziai szakadár területeket, amelyek egyedül a Kreml támogatásának köszönhetik a létezésüket. Nézzük meg, hogyan zsarolja Oroszország a szomszédait az energiaellátás felfüggesztésével fenyegetőzve.
Minden rendőr tudja, hogy ha tétlenül nézik a bűnök elkövetését, a bűnözők felbátorodnak. Ideje felismerni, kicsoda is Vlagyimir Putyin: ő az az ember, aki visszaviszi Oroszországot a homályba. A világnak ezért illenék elgondolkodnia a régi latin mondáson: qui tacet, consentire videtur – a hallgatás beleegyezést jelent -, s megkérdeznie magától, bölcs dolog-e szó nélkül beleegyezni abba, hogy Putyin egy olyan energetikai szuperhatalmat épít, amely lábbal tiporja a törvényességet.
