A központi és a helyi igazgatás romlása, a nagy intézményi rendszerek elhúzódó válsága még inkább kényszerpályát jelent. A politikai osztály baloldalán az igazolt és elfogadott Hazugság, jobboldalán a kihívott és bujtogatott Erőszak uralkodott el, a „mi” és „ők”, a „jók” és „gonoszok” ideológiája. Tehetséges és könyörtelen Vezérek jelentek meg, akik tökéletesen alkalmasak intézmények, emberi kapcsolatok szétzúzására, egymás legyőzésére, de nem intézmények építésére, társadalmi együttműködés teremtésére.
Lengyel László közíró, a Pénzügykutató Rt. vezérigazgatója
Nem erkölcsi, nem alkotmányos, hanem klasszikus politikai válság alakult ki: a hitelét vesztett kormány és kormányfő arra kényszerül, hogy egyszerre hajtson végre egyensúlyi kiigazítást, reformokat külső hitelességének helyreállítása, a gazdasági válság elkerülése érdekében; a hiteltelen, alternatívát nem nyújtó ellenzék pedig, nemcsak a kiigazításban és a reformokban, hanem a mindennapos kormányzásban is igyekszik megakadályozni, hogy visszatérhessen a hatalomba. A kormányfő az európai és az ellenzéki nyomás közül az európait választotta – nem tehetett mást. Magyarország olyan határvonalhoz érkezett, amikor a tettekkel alátámasztott nemzetközi szavahihetőség legkisebb megingása azonnali és könyörtelen pénzpiaci leértékeléshez és kiigazításhoz vezet. Mivel a jelen kormányban és a kormányzó pártokban nem látszik elkötelezett és elfogadott reformer, a miniszterelnök élére állítja a kérdést: vagy én, vagy a káosz; rajtam kívül nincs más alternatíva. S rövidtávon valóban nincs, mert be kell adni a költségvetést, el kell indítani a reformokat. De egyéves távlatban nagyon is van más, sőt, csak más van, mert a jelenlegi miniszterelnök és az általa összehozott kormányzati konstrukció nem alkalmas a hiteles folytatásra.
Orbán eldöntötte, hogy a „mindent vagy semmit” politikája alapján, nemcsak a kormányfő személyét, hanem a konvergencia-programot, a szükséges reformokat, így Európát is elutasítja, s az utcán, az immár harmadik narancsos forradalommal – 2002. nyári tömegdemonstrációk a „választási csalás” ellen, illetve a 2004. decemberi népszavazás sikertelensége után -, magyar forradalommal szerzi vissza tekintélyét. Az ellenzéki alternatíva ezzel megszűnt. Erre nincs kijárat. Patthelyzet. A köztársasági elnök önálló erkölcsi és alkotmányos tekintélyét próbálta megteremteni, amikor az önkormányzati választások napján Gyurcsány lemondatására szólította fel a koalíciós pártokat, és kiállt a békés tüntetések mellett. Beszédével nem kiutat ajánlott, hanem a politikai zavart fokozta.
Az önkormányzati választások csak egy alkalmat teremtettek a politikai válság kifejeződésére. A szocialista és liberális oldal vereséget szenvedett. Strukturális oka, hogy a Gyurcsány-rend – antidemokratikus központosítás, ellenőrizetlen és arrogáns hatalmi mechanizmus működtetése – kiépülésével szembeni elégedetlenség összetalálkozott a megszorító csomag népszerűtlenségével. Másrészt, a baloldal kevéssé volt képes új távlatokat és politikusokat fölvonultatni az önkormányzati színpadon. Az elhasznált liberális és szocialista politikusok, Demszky Gáborral az élen, csak negatív szavazásra késztettek: ne jöjjön Orbán, ne jöjjön a Fidesz! A baloldal erejét, és a jobb gyengeségét mutatja, hogy csak ekkora vereség érte a kormánytábort. De a vereség érzékeny. A megyei közgyűlések elvesztése akár örömmel is eltöltheti Gyurcsányt – pártbeli ellenfelek, királycsinálók kerültek süllyesztőbe, s könnyebb megszorítani az ellenzéki, mint a saját megyéket. De néhány stratégiai nagyváros szocialista (Győr, a kiválóan vezetett Eger, Szolnok, Salgótarján) és liberális (Szekszárd, Békéscsaba, Veszprém) elvesztése tragikus anyagi és személyi következményekkel jár. Megbomlik a helyi finanszírozás, és ezrek vesztik el munkahelyüket. Az önkormányzati érdekcsoport visszagyengül az 1998 és 2002 közötti állapotra.
Se az önkormányzati vereség, se az utca nem hoz alkotmányos ellensúlyt a kormánnyal szemben. A kormánykoalíció nem engedhet. Gyurcsány Ferencnek mindaddig maradnia kell, amíg az utcáról diktálják, hogy menjen. Parlamentáris demokráciában nincs narancsos, magyar forradalom, nincs második ‘56 vagy ‘89. A parlamenti pártok ma konfliktusra, holnap tárgyalásra vannak ítélve. Októberben harcolni fognak, hogy novemberben és decemberben szakpolitikai tárgyalásokat folytathassanak a nemzeti fejlesztésről és az elkerülhetetlen reformokról. Miként Miłosz írta: „Nincsen receptem, / Látod, szekta-hívő se lettem, / Nincs menekvés, csupán tebenned: / Egészsége az értelemnek, / Egyensúlya a szívnek…”
