Ha egy rövidtávfutó átlép a mellette vágtázó ellenfele pályájára, azt a versenybíróság akár diszkvalifikálással is büntetheti. Ha egy úszó téveszti el az irányt, neki a pályaelválasztó kötél útját állja, de amúgy is jól felfogott érdeke, hogy ne „csámpázzon” jobbra-balra, hiszen azzal értékes tizedmásodperceket veszít. Mindenesetre a volt élsportolók jó része pályafutása lezárása után is tisztában van azzal, hogy kifizetődő a számára, ha a további élete megtervezésekor sem téved le a kitaposott útról. Azaz a többség részben vagy egészben marad a kaptafánál. Ion Tiriac, a Románia leggazdagabb üzletembereként számon tartott hajdani teniszcsillag karrierje kitűnő példa erre: mielőtt vállalkozásait építgetni kezdte, játékosként, majd edzőként, illetve menedzserként – egyebek mellett Boris Becker felfedezőjeként – szerzett nevet magának, és kezdte el gyarapítani a vagyonát (Figyelő 2006/19. szám).
A bukaresti dollármilliárdos ma már inkább cégbirodalmának köszönheti hírnevét és nemzetközi ismertségét, azt azonban a sportból „mentette át”, méghozzá pompásan. Az effajta karrier Dénes Ferenc sportközgazdász szerint nem véletlen: a sport és az élsport – azon túlmenően, hogy az esetek többségében jó életminőséget, akár hosszabb életet jelent – kimondottan erősíti azokat a képességeket, amelyek az üzleti életben is feltételei a sikernek. Nem kell persze feltétlenül bajnoknak lenni mindehhez, de aki gyerekkora óta rendszeresen edzi a testét, annak többnyire nemcsak fizikai, hanem mentális értelemben is kimutathatóan jobb az erőnléte, kitartóbb és célratörőbb az átlagnál, magasabb terhelés mellett is eredményes, jobban kezeli a konfliktusokat. Márpedig ezek a gazdaság világában is „hívószavak”. Más kérdés, hogy az egyéni képességfejlődésre épülő modell fenntarthatóságát némileg gyengíti a sportágak specializálódása. A legfelső szinteken manapság egyre inkább néhány résztulajdonságra van „kihegyezve” a versenyző: az eredményesség érdekében sokszor tudatosan nem engedik kifejlődni az egész embert.
„A rendszeres testedzés és az üzleti siker közötti összefüggés fordítva is fennáll” – jegyzi meg egyúttal a sportközgazdász. Kétségtelen ugyanis, hogy noha a magánszféra nem minden vezető beosztású szereplőjénél dokumentálható a komoly sportmúlt, a hazai társadalomban a menedzseri réteg a legaktívabb a sportolásban, és e kör tagjai azok, akik nem csupán a legbőkezűbb, hanem a legtudatosabb vásárlói is a sportszolgáltatásoknak.
ERŐTEREK. Az élete aktív versenyzői szakaszát lezáró élsportoló persze nem feltétlenül válik üzletemberré. Dénes Ferenc szerint a klasszikus pályaív nálunk a következő: a sportolóból edző lesz, majd kiöregedése tájékán sportvezető, akár szövetségi, akár klubszinten. Ennek a karrierpályának egyik alfaját járják be azok, akik – nyelvtudásukban és versenyzőkorukban megszerzett külföldi kapcsolataikban bízva – nemzetközi sportvezetői pozíciókra aspirálnak. Ehhez persze elengedhetetlen a jó kapcsolatrendszer, amely a sportközgazdász szerint leginkább a globális sportágak, azaz például az atlétika vagy a klasszikus labdajátékok esetében konvertálható üzleti tőkévé.
Olyan előrelátó versenyzők is akadnak, akik már pályafutásuk aktív szakaszában úgy helyezkednek, hogy gondolnak a jövőjükre: egy tengerentúli egyetemen tanulni például azért kifizetődő egy tehetséges sportolónak, mert az edzés mellett tökéletesítheti angoltudását, s diplomát is szerez. Más kérdés, hogy végzettségét végül mire használja, utóvégre a hazai élsportolók jó részére a mai napig érvényes a már említett „kaptafa effektus”. Ezt érzékeli Urbán Ágnes, a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa is, aki számos olyan embert ismer – az öttusázó Fábián Lászlótól a kajakos Kőbán Ritáig –, akik sportügynökséget gründoltak, esetleg szponzorálással foglalkoznak élsportolói búcsújuk után. Dénes a sportágához hűségesek közül Darnyi Tamást, az úszóiskolájával sikeres vállalkozóvá vált vegyesúszó-királyt említi, valamint Esterházy Márton hajdani válogatott labdarúgót, aki sikeres médiavállalkozóként egyebek mellett futballmérkőzések közvetítési jogainak értékesítésével foglalkozik.
GYÖKEREK. Sokkal kevesebbet hallani a „kiugrottakról”, akiknek jelenlegi szakmájukban már semmi közük a sporthoz. Ilyen az öttusázóból bankárrá lett Mizsér Attila, vagy a szépségápolási cikkek kereskedelmével foglalkozó Rajna András, egykori kajakos. „Az manapság már nem divat, mint az ötvenes-hatvanas években, hogy a kiöregedett focistának felajánlottak gebinbe egy kocsmát” – fogalmaz a sportközgazdász, de a vendéglátás, a szórakoztatóipar ma is kedvelt vadászterületnek számít. Urbán Ágnes ezt „balhésabb” világnak tekinti a másik két kategóriánál, miután ezekben a szférákban sok a csellengő, elkallódó hajdan volt élsportoló is. Többségük a küzdősportok környékéről érkezik, amelynek okát Dénes Ferenc az eltérő indulási körülményekben látja: „Jellemzően sokkal rosszabb élethelyzetből, szociális háttérből, kulturális gyökerekkel indul az a kissrác, aki a barátaival látogat le a bokszklubba, mint az, akit hatévesen visz el a papája vívóterembe”.
Így persze az sem véletlen, hogy a vívás vagy az öttusa, a két, eredendően katonai sport az átlagosnál nagyobb arányban „termeli ki” a jogi, gazdasági és egyéb értékes végzettségűeket. Mindkettőnek egyetemi gyökerei is vannak, ráadásul tiszti sportágakként elitista előzményeik is letagadhatatlanok, innen ered a szociális szelekcióban betöltött szerepük. Annak oka, hogy a két sportág ezt a szerepet a megváltozott társadalmi körülmények között is megőrizte, Dénes Ferenc szerint abban keresendő, hogy nem üzletiesedtek el, megmaradtak valamennyire amatőr szinten. Szemben például a teniszhez hasonló látványsportágakkal, amelyek mellett fizikai értelemben is képtelenség elvégezni egy valamirevaló egyetemet. Dénes a vízilabdát is egyetemi gyökerei miatt sorolja ebbe a kategóriába, bár annak már harminc éve, hogy a montreali olimpián aranyérmes magyar pólóválogatottba „több doktor fért be, mint egy átlagos kisvárosi kórházba”.
