Kempingbicikli, fekete, elnyűhetetlen Csepel tanyabájk dinamóval és kontrafékkel, sportosabbaknak félverseny piros Csepel, egészen sportosaknak meg a cseh csoda, a Favorit.
Pesten bringázni? Ugyan, menj már… Aztán egyre szaporodnak a bringás boltok, van már mindenféle szubkultúra is, a Critical Mass-on pár tízezer ember teker együtt békés csigatempóban. Még a politikusok is ráveszik magukat – na jó, egyelőre csak kampányidőszakban -, hogy a szolgálati romboló biztonságos mélyéből kerékpárnak látszó tárgyak nyergében tegyék ki magukat a fotósok kereszttüzének.
Abban, hogy Budapesten ennyire elterjedt a bringázás, elévülhetetlen érdemei vannak a kerékpáros futároknak. Vidéken és falun teljesen természetes volt és marad, hogy a kerékpár a legegyszerűbb és a legolcsóbb közlekedési eszköz. Télen mínusz tízben és nyáron plusz harminc fokban is. A nagyvárosi leányok és legények – már az a kevés, aki télen se tagadja meg szenvedélyét – meg nulla fok körül már termo-izékbe csomagolják magukat. Mellesleg nekik van igazuk, mert öregkorukban nem lesznek reumások, de ez Rózsika nénit falun nem különösebben érdekli.
Szóval Budapesten meg kellett győzni a sok városi lustaságot, hogy a „jaj, de rosszak az utak, kátyú kátyú hátán”, meg az „ebben a forgalomban aztán életveszély két keréken” típusú szövegek csak önámításnak jók, vagy még annak se. Az először félőrültnek tekintett, esőben, hóban, sárban is tekerő futár elhitette a városlakókkal, hogy egy nagyvárosban nemhogy létjogosultsága van a biciklizésnek, de egyenesen gyorsabb is két keréken suhanni, mint autóval vagy busszal araszolgatni. A dugó dugó hátán városban, az útfelbontások útvesztőjében tévelygő városban, az egyre csak dagadó gépkocsiáradatot elnyelni képtelen városban szép lassan kiderült, hogy megéri bringával járni. Gyorsabb vagy és szabadabb.
Mutasd a bringádat, megmondom ki vagy! Pöpec montenbájk, tárcsafékkel, a legdrágább fékváltókarokkal, traktorgumi, elől-hátul teleszkóp, ám sehol egy karcolás, „hűdecsillogvillog”. No, ez se sok sarat látott életében… Viszont jól néz ki, és el lehet mondani a csajoknak és a haveroknak, hogy épp most jövök vele a Himalájáról, csak beugrottam a mosóba. Olcsó a duma, viszont elég nagy árat kell fizetni érte, mert egy terepen rendesen használható monti újonnan nem nagyon úszható meg 150 ezer forint alatt. Ha meg nem megyünk terepre, minek a terepbringa?
A rendszerváltás utáni bringa-fellendülésben az Amerikából érkező montenbájk-kultusznak jókora szerepe volt. Bele is telt úgy bő tíz évbe, míg a városi júzerek egy része végre rájött, hogy teljesen felesleges nehéz terepekre tervezett, mindent kibíró gépeket venni drága pénzért, ha úgyis csak az aszfalton csalinkázik az ember. A futár ezt már tudja régóta. Ha valaki naponta 80-100 kilométert, néha többet letol a városban, fő a célszerűség, s minden felesleges cucc lekerül a bringáról. Felmegy viszont a sima (slick) gumi, és bájos variációkként megjelennek a sárhányókon a műanyag flakonból vagy gumilapokból kivágott kiegészítők, mert kiadós eső idején bizony nagyon tud fröcskölni a pesti trutymó.
A futik terjesztették el a pesti aszfalt egy másik, manapság igen divatos bringa-stíljét, amelynek receptje a következőképpen néz ki. Végy egy 10-20 éves, a maga korában csúcsminőséget képviselő régi országúti acél versenyvázat, ami örökéletű, ha vigyáznak rá, és meglepően szolgálatkészen nyeldekli az út huppanóit. Maradnak a vékony felnik és gumik, a koskormány helyére azonban fordulékonyabb egyenes kormány és könnyebben kezelhető fékkar kerül. Íme az új divat; száguldani immár menőbb, mint a sárban dagonyázni. Tessék parancsolni, trendi dendi úr, lehet suhanni!
