Shakespeare e remekművében elmond minden, máig érvényes tudnivalót az álom erotikus titkairól, csodás vígjátéki költészetbe emelve. Óriási előadás volt a legsötétebb zsarnokság kellős közepén, olyan nevekkel, mint Bajor Gizi vagy Makláry Zoltán, miközben a zenekart Otto Klemperer vezényelte. Itt történt meg az egyik próbán, hogy a zsémbes Klemperer, aki éppen aktuális ifjú babáját is beszervezte a produkcióba, felszólt a színpadra valami instrukcióval, amit az ifjú hölgy nyomban teljesített. Klemperer pedig türelmetlenül leintette, és Titánia-Bajor Gizire mutatva, ordította: „Nicht du! Die Alte!” (Nem te, hanem az öregasszony!) Ebben az előadásban én a hercegi vadászat hajtójaként, tíz őrjöngő kopót pórázon tartva, egyfajta halálfélelem pánikban rohantam körbe a margitszigeti színpadon. Húszévesen mindent kibír az ember, de nekem nem erotikus álom, hanem rémálom volt ez az előadás.
Úgy negyven évvel később Finnországban jártam Szent Iván éjszakáján. Férfiembernek nem tréfadolog, mert ilyenkor a finn nők – és nem a legszebbek, azok ugyanis nincsenek rászorulva erre az évi egy alkalomra – tradicionálisan és gátlás nélkül rászállnak arra, aki megtetszik nekik. Kezdődik azzal, amit az idegen gyanútlanul fogad: szaunázásra invitálnak. Ez finn rokonainknál, mint tudjuk, anyaszült meztelenséggel és vesszőzéssel jár, és már kész az egérfogó. Külön életveszély, ha tudják, hogy magyar vagy, minthogy egy nemzetközileg elterjedt rögeszme szerint a magyar férfiak forróvérűek. Nem könnyű! Legény legyen a talpán, aki Szent Iván éjjelén Finnországba merészkedik.
Legtartósabb közöm azonban Szent Ivánhoz – Iván Ildikó. A feleségem. Aki minden évben mániákusan hatalmas tüzet akar gyújtani (Finnországban is ilyen nagy tüzek égtek mindenfelé hajnalig) meghívott barátokkal a kertünkben, de szerencsére minden évben közbejön valami. Az idén is így történt. Helyette elmentünk bumlizni a városba, a múzeumok éjszakáján. (Had dicsekedjem el vele, hogy ezt én kezdeményeztem, anno 2002.) Elragadó volt a város! Budapest ezen a napon megfiatalodott, szerelmetes várossá vált. Kígyózó sorok a Hősök terén a múzeumok előtt, utcabál-forgatag végig az Andrássy úton, promenád a Lánchídon. Jókedvünk zarándokútját a Várban fejeztük be, a nemrég nyílt Apetito-ban, a Hiltonnal szemben. Minden eleme átgondolt és profi. Jó elrendezés (étterem, szeparált különterem, kávéház). Ízléses berendezés, támlájuk rácsozatával finoman gótizáló székek. Az idegesítő félhomály-divattal szemben napfényes világítás (egy étterem nem tévesztendő össze a bárral). Jó mai képek a falakon. Esténként váltakozó élőzene, rendszerint jazz. A jó kvalitás ellenére a Várban dívó méregdrágaságnál 20-30 százalékkal mérsékeltebb árak.
Az elnevezés az Apetito kínálati filozófiáját takarja, az étvágygerjesztő (és mulasztó) kis falatok bő kínálatát. Ez jó divat, mert több ízélményt lehet begyűjteni ezen a módon. Grasszálhat az ember: marinált zöldspárga mentával, borjú-ratatuille, véreshurka kanapé almapürével, mindenhez borjavaslat, egy különleges boradagoló gépezetnek köszönhetően bármelyik borból egyetlen pohárral is rendelhetünk. Ettünk marinált erdei gombát padlizsános pirítóssal, fehérboros sáfrányos hallevest tejföllel, agyagedényben sült báránycsülköt zsályás paradicsomraguval és sültpaprika-mártással, meg háromféle kitűnő, nem sablonos édességet. Kár (és érthetetlen), hogy az Unicum nincs hűtve. A forró város után itthon még kiültünk a Pilis jóvoltából kicsit hűvösebb kertbe. Látod, mondtam szerencsére nem szent házi Ivánomnak, milyen kár lett volna ezt a kertet befűteni egy nagy tűzzel. Pillantás. Látszott éjszaka is.
