A félrevezető kifejezést szó szerinti értelemben alkalmazták, tényleges háborút indítva számos fronton, így Irakban, Gázában, Libanonban, Afganisztánban és Szomáliában. A harcokban több ezer ártatlan polgári személy vesztette életét, ami milliók felháborodását váltotta ki világszerte.
Az al-Kaidát azonban nem sikerült felszámolni, amint azt bizonyítja ama legutóbbi merénylet terve is, hogy Londonból az Egyesült Államokba tartó utasszállító repülőgépeket robbantsanak fel. Az akciót, amelynek többen eshettek volna áldozatul, mint a 2001. szeptember 11-i támadásoknak, a brit hírszerző hatóságok éberségének köszönhetően sikerült meghiúsítani. Nyilvánvalóan nem ez volt azonban a terroristák utolsó próbálkozása. Sajnálatos módon az amerikai közvélemény kritikátlanul elfogadta a háborús metaforát, mint logikus választ szeptember 11-ére. Mi több, ma, amikor pedig már széles körben elismerik, hogy Irak megszállása hiba volt, még mindig a „terrorizmus elleni háború” az a keret, amelybe az amerikai politikának illeszkednie kell. A demokrata törvényhozók többsége szintén kitart mellette, nehogy gyengének bélyegezzék.
SOROS GYÖRGY, a Soros Fund Management és az Open Society Institute elnöke
ÖNBECSAPÁS. Attól azonban, hogy sokan pártolják, a terrorizmus elleni háború nem kevésbé önbecsapó. A háború, természeténél fogva, ártatlan áldozatokat is követel, s ez még inkább igaz akkor, ha rejtőzködő terroristák ellen folytatják. A megölt, megsebesített, megalázott civilek családjában és közösségében düh és gyűlölet ébred, ami pedig erősíti a terroristák támogatottságát.
Ráadásul a terrorizmus elvont fogalom, amely egy kalap alá veszi mindazokat a politikai mozgalmakat, amelyek terrorista taktikát alkalmaznak. Az al-Kaida, a Hamasz, a Hezbollah, az iraki szunnita lázadók és a Mahdi-hadsereg nagyon különböző erők, ám a George W. Bush elnök által a terrorizmus ellen hirdetett globális háború nem engedi, hogy különbséget tegyünk köztük, és ennek megfelelően kezeljük azokat. Akadályozza, hogy érdemi tárgyalások kezdődjenek Iránnal és Szíriával – amire pedig nagy szükség volna -, mivel mindkét állam támogat terrorista csoportokat. Emellett, mint az Londonban most megmutatkozott, az al-Kaida és a hasonló szervezetek ellen a hatékony titkosszolgálatok bizonyulhatnak a legjobb fegyvernek. A terrorizmus elleni háború azzal, hogy a katonai akcióra helyezi a hangsúlyt, csak növeli a terrorfenyegetettséget és megnehezíti a titkosszolgálatok dolgát. Oszama bin Laden és Ajman al-Zavahiri továbbra is szabadon van, s ha meg akarjuk akadályozni az újabb merényleteket, úgy az ő kézrekerítésükre kell koncentrálni.
Végül a terrorizmus elleni háború éles választóvonalat húz, amelynek egyik oldalán vagyunk „mi”, a másikon vannak „ők”. Mi ártatlan áldozatok vagyunk, ők elkövetők. Nem vesszük észre, hogy a folyamatban mi is elkövetőkké váltunk, miközben a világ nagyon is észreveszi ezt – s önértékelésünknek ez a fogyatékossága súlyosan gyengíti Amerika hitelességét és megbecsültségét a világ szemében.
ÁRT – ÉS MÉG DRÁGA IS. A terrorizmus elleni háborút nem lehet megnyerni. Éppen ellenkezőleg, a láthatatlan ellenféllel szemben vívott végtelen háború hatalmas kárt okoz nemcsak nemzetközi tekintélyünknek, hanem saját társadalmunknak is. Hatására veszélyes mértékben megerősödött a végrehajtó hatalom, csökkent az egyetemes emberi jogok iránti elkötelezettségünk, és gátakba ütközik a nyitott társadalom létéhez nélkülözhetetlen kritikagyakorlás, az óriási kiadásokról már nem is beszélve. A terrorizmus elleni háború eltereli a figyelmet más sürgős, az Egyesült Államok vezető szerepét igénylő feladatokról, így az Afganisztánban helyesen megkezdett munka végig viteléről, a fenyegető globális energiaválság kezeléséről és a nukleáris fegyverek elterjedésének megfékezéséről.
Az amerikai befolyás gyengülésével a világot az fenyegeti, hogy az erőszak eszkalálódásának ördögi körébe jut. Ezt csak akkor lehet elkerülni, ha mi, amerikaiak végre nemet mondunk a terrorizmus elleni háborúra, mint rossz metaforára. Ha viszont megmaradunk a jelenlegi pályán, a helyzet tovább fog romlani. Nem az akaraterőnket kell próbára tenni, hanem képességünket a valóság megértésére. Fájdalmas elismerni, hogy a bajokat saját téves elképzeléseink okozták. De ha nem valljuk meg ezt magunknak, az hosszú távon óhatatlanul még fájdalmasabb lesz. A nyitott társadalom ereje abban rejlik, hogy képes felismerni és korrigálni hibáit. E próbatétel vár most ránk.
© Project Syndicate, 2006
