Két hete, a magyar-szlovák viszony feszültségeről írván, Bibó István A kelet-európai kis államok nyomorúsága című esszéjét említettem. Most a magyar politikai elit olthatatlan hatalmi és revánsvágytól űzött jobbszárnyának retorikája és e retorikát követő brutális vandalizmus nemzetközi visszhangját idézem fel. Ismét ehhez a tanulmányhoz fordulok. Negyedik fejezetének címe: „Közép- és Kelet-Európa politikai kultúrájának deformálódása”.
Sajnálatos: az események éppen szlovák viszonylatban ezt a torzulást magyar oldalról is megjelenítik. Két hete még Szlovákia volt a negatív példa, mert a szélsőséges Ján Slota a hatalom centrumába került. Pozsony jobbnak látta, ha a hírhedt és durván magyarellenes Slota egy ideig hallgat. Ez két hétig tartott. Most a pesti vandálok pusztítása után Slota nyomban feléledt, és gyalázatos támadást intézett az ottani magyarok pártjának vezetői ellen.
Gömöri Endre, újságíró
A nemzetközi „visszhang” része az is, hogy mindaz, ami máig is történik, károsítja a magyar pozíciókat a szlovák kormánnyal folytatott vitában. Ilyen – a médiavéleményekkel ellentétben – konkrét és negatív politikai következményeket hoztak a tüntetések a román kapcsolatokban is. Markó Béla, az RMDSZ elnöke ezekben a napokban állt ki a Székelyföld autonómiájáért. Fellépésének hatását gyengítette, hogy Tőkés László püspök felszólalt a budapesti Parlament előtti tüntetésen. (Markó: „Ami történik, nem használ Magyarország tekintélyének Romániában, és rossz a romániai magyarságnak is.”)
Regionális válság?
A Nyugat reagálásának érdekes vonása, hogy – noha véleményük eltérő – a liberális és konzervatív visszhangok is regionális válságról beszélnek. A legfontosabb francia lap, a Le Monde így ír: „A gazdasági reformok hatására a nacionalizmus és populizmus különböző szélsőséges megjelenési formái elárasztották Varsó, Pozsony, Prága és Budapest politikai életét.” A Le Monde véleményét már a kommentár címe is kifejezi: „Egy blairista a populisták csapdájában.” A cikk szerint Gyurcsány „a kommunizmus romjaiból kiemelkedett új politikusgeneráció tagja, aki Blair harmadikutas eszméit alkalmazza a kelet-európai viszonyokra”.
A „klasszikusan” konzervatív londoni Economist is úgy véli, hogy „Közép-Európa reputációján foltot ejtett a lengyeleken uralkodók maradisága, a szlovákok banditizmusa és a csehek nem létező kormánya”. Gyurcsány magatartását az Economist így ítéli meg: „Amikor az volt a dilemmája, hogy igazat mond a szavazóknak, vagy megnyeri a választásokat – a második lehetőség mellett döntött. Minden politikus ezt tette volna. Most, amikor az volt a dilemmája, hogy kemény cselekvésre szánja el magát, vagy megpróbál csak átevickélni a gondokon – az első lehetőséget választotta. Ez nem szokás. Helyesen döntött, de rossz módszerrel. A baj csak az, hogy rájöttek.”
Németország mérvadó konzervatív lapja, a Frankfurter Allgemeine Zeitung (Churchill híres beszédére utalva) úgy véli: „A tüntetések Gyurcsány zárt körben tartott – verejtéket és könnyeket ígérő – felszólalásának nyilvánosságra kerülése után kezdődtek. Lehet, hogy a kormányfő magyarázattal tartozik Brüsszelnek, de a tüntetőknek nem. Azok magyarázzák meg saját maguknak, hogy miért tiltakoznak egy olyan kísérlet ellen, amely véget akar vetni a kommunizmustól örökölt morális züllésnek.”
Fordított arányok
Végül a lemondás követeléséről a nemzetközi üzleti világ vezető napilapja, a Financial Times vezércikkében így ír: „Gyurcsány dolga az, hogy végrehajtsa a reformokat, s ne hátráljon meg a csőcselék uralma (mob rule) előtt. Sok tennivalója lesz, ha meg akarja menteni kormányát és a magyar gazdaságot. A lázongás ne lemondást hozzon, hanem teljes pénzügyi reformot.”
Erre az áttekintésre készülve, a liberális Le Monde mellett, tudatosan tekintettem át Európa legfontosabb konzervatív lapjainak véleményét. Bevallom: több, szenvedélyesebb morális és politikai bírálatra, s kevesebb realitásérzékre és pragmatizmusra számítottam.
Ha azt kutatom, miért éppen fordított az arány itthon, választ ad egy másik Bibó-esszé puszta címe is: „Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem”. És benne: „Ez az ország döntő történeti pillanatokban (…) végzetes módon alkalmatlannak bizonyult arra, hogy saját helyzetének valóságos adottságait és az abból adódó feladatokat meglássa.”
