Szűkebb lakókerületemben emiatt az utóbbi néhány évben, ha jól számolom, három könyvesbolt-antikvárium szűnt meg. Az antikváriusok egyike nyugdíjba ment. A másik más mesterséget választott. A harmadikat olykor látom a könyvek ócskapiacán.
Fedett ez a piac Párizs két déli kerülete, a 14. és a 15. határán, egy park csücskében. A sanzonénekes Georges Brassensről elnevezett parkban, pár lépéssel odébb, ma is látható a halpiac maradványa. Szökőkút lett belőle. A tengerpartról éjszakai zötykölődéssel ide érkezett halárusok itt kiáltozták eladhatóvá a friss fogast a csobogó víz mellett, honnan kiemelték a párizsiaknak az árut. Ez tehát most szökőkút, amelyet körül lehet ülni. A régi fedett piac meg, kissé odébb, különös antikvárium.
Hétvégén, szombaton és vasárnap tart nyitva. Rozoga asztalokra rakják ki az árut a könyvesek. Fáradt autók csomagtartójában hozzák ide. Esőtől védi őket a tető; széltől, hidegtől nem. Évek óta gyakran járok itt. Láttam így, hogy az árusok hősugárzót kapcsoltak sokáig a közműves vezetékre. Világítás ugyanis kell, hisz’ télen ugyanúgy este hét-nyolc körülig tart nyitva ez a különös antikvárium, mint nyáron. A közművek észbe kaptak, pénztárukra gondoltak, s kiiktatták a kapcsolókat. Maradt a szellem napvilága, meg a didergés. Utóbbi az egyéb ócskapiacokkal közös. Könyvet a legendás párizsi „bolhapiacok” mindegyikén árulnak. Ez viszont más. Egyebütt lehet venni tükröt, fotelt, bélyeg- és képeslap-gyűjteményt, függönyt, pipát, szóval bármit. Itt viszont csakis könyvet – meg persze régi lapokat, térképeket.
Az árusok egyikének szép könyvesboltja volt néhány utcával odább, annak bérét azonban nem tudta fizetni, kivált, hogy könyvkiadással is kísérletezett. Csődbe ment. Maradt a szombat-vasárnapi asztal és kirakodás. A másik árus péntek esténként úgy ötszáz kilométert tesz meg, hogy szombatra ideérjen. Hét közben egy vidéki egyetem folyosóján árul.
Amúgy ő korosabb, a nagy reformokat remélő hatvannyolcas nemzedékből. Nyugdíjhoz közelít lassan. A korosztály igyekvő tagjai azóta szép karriert futottak be. Ő mosolyogva sorolja, a szép karriert csináló társakból melyiket mikor látta legutóbb. S hogy melyiket miért tartja céljatévesztett törtetőnek. Egy harmadik árus meg pár négyzetméteres antikváriumot tart az Université de la Sorbonne Nouvelle mellett hét közben. Az egyetem közelsége okán van annyi forgalma, hogy számára csak ráadás a könyvek ócskapiaca a hétvégén. Különben pedig esténként doktori értekezésén dolgozik. Vele, másokkal úgy el lehet tehát beszélgetni a könyveknek ezen a párizsi ócskapiacán, mint régimódi könyvesboltban, hol az árus maga is olvasta, vagy legalább megnézte, amit árul.
S amit árulnak, nyilván elegyes. Ma például egy még nem olvasott James-regényt hoztam el onnan 2 euróért, azaz úgy 500 forintért. De fordult már elő, hogy alapvető történeti monográfiát kínáltak kilóra. Ez a piac negyedévente bekövetkező epizódja. Voltaképp szomorú. A doktoráló árus például olyankor ki sem pakol a könyvek ócskapiacára. Átalakul akkor a fedett piac fele kilós börzévé, hol súlyra mérik a könyvet. Mindenfélét. Elvétve akad benne érték. De azért mégiscsak Vörösmarty ötlik a sétáló eszébe, és az „országok rongya”. S várja aztán a sétáló a következő alkalmat, mikor kilós részleg nélkül pompázik a könyveknek ez az ócskapiaca. S jutányosan – könyvkereső türelem-jutalmaként.
