Szentes Tamás nem először ír a tőkés világgazdaság válságáról. A téma veteránjának könyvét vehetjük kézbe, s a bevezetésben sok utalást találunk a hetvenes—nyolcvanas évek dokumentumaira, konferenciáira, amelyek mentén a 2008-as összeomláshoz vezető gazdaságtörténeti szálak nyomon követhetők. Ezeket a szálakat azonban hosszú időn át szinte senki nem akarta követni, az intellektuális divatok és a felsőoktatás piacosodása folytán nálunk is háttérbe szorult a képzési programokban sok minden, amitől a közgazdászok tér- és időérzéke kifejlődhetett volna.
A könyv alcíme: A leegyszerűsítő nézetek és szemléletmód kritikája. Ez leginkább az első fejezetre utal, amelyben kimondva-kimondatlanul a kilencvenes években lezajlott egyetempolitikai vitákra tekint vissza a szerző. Ezek során Szentesnek – mint egy ideig tanszékvezetőnek – sem volt könnyű elmagyaráznia ifjabb és éltesebb kollégáinak, mennyiben mond többet a „világ-”, mint a „nemzetközi” gazdaságtan, miért nem elégséges (és talán nem is mindig helyes) egyszerűen a nyugati tankönyvek átvételével megoldani a modernizációt.
Aki nem tud a világgazdaságról, csak a nemzetköziről, kevéssé értheti meg a globális rendszer aszimmetriáit és fundamentális egyensúlytalanságait, a kölcsönös függőségi helyzeteket, a globális intézményrendszer jelentőségét és működési módját, beleértve a gazdasági és pénzügyi intézményekben megjelenő politikum jelentőségét is.
Kiforgatott eszmék, üres szólamok
Nemcsak a jelenlegi pénzügyi válsággal, hanem általában a külföldi tőke vonzásával, a versenyképességgel (stb.) kapcsolatos leegyszerűsítő nézetek is megkapják a nekik járó kritikai kezelést. Ez pedig a mai válságtól független. Szentes szerint a világgazdaság (és az egyenlőtlen fejlődés) következményeként tehát a közgazdaság tudománya és oktatása sem lehet ugyanolyan a félperiférián (politikailag korrekt kifejezéssel: a „feltörekvő” vagy „felzárkózó” országokban), mint a tőkés centrumban.
A leegyszerűsítő szemléletmód ellen persze nemcsak az első részben hadakozik Szentes, találunk később is alfejezetet ezzel a címmel: Kiforgatott eszmék, képmutató megnyilatkozások és üres szólamok. Ebben – tulajdonképpen politikai meggyőződéstől függetlenül – egyfajta politikai idealizmus megőrzésére szólít fel.
A könyv második része tulajdonképpen emlékeztető. Mindazoknak, akik elfelejtették volna – és azoknak, akik az oktatás hiányosságai miatt erről nem hallottak – Szentes felidézi a tőkés gazdaság korábbi válságait, és felfrissíti emlékeinket a legjelentősebb világgazdaságtani irányzatokról, azok válságértelmezéseiről. Ez a rész a szerző fél évszázados tudományos munkájára támaszkodik, arra az elmélettörténeti kutató és oktató tevékenységre, amelyhez hasonlót – a világgazdasági elméletek rendszerezése és kritikája terén – Magyarországon senki sem tudott felmutatni, és a nyugati akadémiai világban is csak kevesen.
Túl a „washingtoni konszenzuson”
Szentes meggyőzően mutatja meg, hogyan ágyazódnak be a pénzügyi válságok a világrendszer általános aszimmetriájába, hogyan készítette elő a mostani válságot a minden korábbi nemzetközi integrációt felülmúló globalizációs folyamat, mennyi fontos szempont rekedt kívül az elmúlt két évtizedet meghatározó neoliberális gondolkodás, a közgazdászoknak irányt és programot adó „washingtoni konszenzus” sémáin. Ez az egész korszak tehát a téma minden komoly válságelemző számára, amely külön szakasz a világgazdaság fejlődésében: „washingtoni szín”, amelyen Szentes (Lucifer) metsző kritikát alkalmazva, olykor szenvedélyes hangon kalauzolja keresztül a neoklasszikus közgazdasági tanokon nevelkedett olvasót (Ádám).
Az utóbbinak annyiban lehet hiányérzete, hogy Szentes a mai válságról szóló részben nem nyit új fejezetet az empirikus elemzésnek. A világrendszer strukturalista elemzésének alapmotívumát, a ma is továbbélő Észak-Dél problémát például nem árnyalja a jelenlegi válságnak azzal az újszerű elemeivel, mint amilyen az Egyesült Államok relatív hanyatlása, másképpen fogalmazva: a hegemón centrumgazdaság pénzügyi függésbe kerülése a félperiféria újonnan felzárkózó gazdaságától, Kínától.
Ahogy haladunk előre az időben, úgy válik a válságelemzés egyre centrálisabb fogalmává a fenntartható fejlődés kategóriája. A záró fejezetben Szentes leginkább a Római és a Budapesti Klubból ismert László Ervinre hivatkozik. Ez azt mutatja: a világrendszer anomáliáinak feltárása, a válságból kivezető lépések felvázolása marxi gyökerek nélkül is lehetséges; létezik átjárás, számtalan kapcsolódási pont a különböző elméleti alapokon álló globalizációkritikák között.
Nem a lehető világok legjobbika
Kritikailag elemezni pedig muszáj. Ha nem érdekel bennünket, milyen rejtett feszültségek, strukturális ellentmondások terhelik a világgazdaság rendszerét, lélektani és anyagi értelemben is felkészületlenek leszünk, amikor a felszínre bukkan a válság; veszteségeink is súlyosabbak lesznek.
Anti-Pangloss-nak lenni ma valamivel könnyebb, mint volt akár csak öt-hat évvel ezelőtt. Szentes új könyve azonban éppen arra figyelmeztet: a kapitalizmus válsága, mint téma akkor is aktuális marad – legalábbis a társadalomtudományok, a világgazdaság, a nemzetközi rendszer iránt érdeklődő értelmiség számára – amikor majd megint nem látszik annak; amikor esetleg újra úgy tűnik egyszer, hogy a magántulajdon és a (szabad-)piaci mechanizmusok alapján prosperitás és egyensúly teremtődik a glóbuszon.
A könyvajánló szerzője közgazdász, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) Magyarországot képviselő igazgatója.
