Rossz évet zártak 2008-ban a nyugdíjpénztárak, a legtöbb hazai pénztár – a piaci trendeknek megfelelően és a nemzetközi nyugdíjalapok teljesítményéhez hasonlóan – 10-15 százalékot veszített a tagok vagyonából. Itthon ezért igazán senkit nem lehet okolni, de valahogy a magyar öngondoskodási piacnak sokadszor sem volt szerencséje.
Alapvetően nem szakmai tudatlanság, nem a magyar magánemberek tudatos lenyúlása, nem lopászat, nem is a politikusok baklövései – csak éppen óriási balszerencse övezi a hazai öngondoskodás történetét. No persze a balszerencse mellett olykor kapkodásra, következetlenségre is akad példa bőven!
Ne károgjunk mindig, vannak természetesen pozitív kezdeményezések is, például az, hogy egyáltalán felállt a nyugdíjrendszer három várományfedezeti, vagyis a tagokat a megtakarításaikból nyugdíjjal ellátó pillére. Meglepő időrendben előbb a harmadik (önkéntes), majd a második (kötelező magán), végül a negyedik pillér (a NYESZ).
Vannak más pozitívumok is, adókedvezmények, ösztönzések, és abban is bízhatunk, hogy az új, kedvezménynyirbáló adótervek szerint is megmarad a leghosszabb távú befektetések adókedvezménye, az önkéntes pénztári befizetések támogatása. Igaz egyelőre ebben nem lehetünk biztosak.
Balszerencse-sorozat
Ennyit a pozitívumokról, és akkor kezdjük gyorsan egy kis pechkronológiával! Egyszer volt a nagy közös állami nyugdíjkassza, a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer kizárólagossága. Felmerült az ötlet, hogy lépjen el kis hazánk is a Nyugaton oly sikeres magánnyugdíjpénztárak irányába. 1996-ban elindultak előbb az önkéntes, majd 1998-ban a kötelező magánnyugdíjpénztárak. Az előtakarékoskodók vagyonát állampapírokba, részvényekbe pakoló vagyonkezelők azonban az indulás után azonnal súlyos pofonokat kaptak.
Hazánkban hálátlan feladat takarékoskodni.
Emlékezhetünk: 1997-ben délkelet-ázsiai válság, 1998-ban orosz válság, brókercsődök, botrányok, a részvénybefektetés hosszú időre szitokszóvá változott. Pont amikor elindult a szektor, pocsék év volt a részvénypiacokon, a nyugdíjpénztárak pedig –állításuk szerint az ügyféligényeket követve – majdnem egy évtizedig ultrakonzervatív befektetést folytattak.
Vagyis éppen a nagy áremelkedést hozó részvénypiaci kegyelmi időszakban (1998 vége és 2007 között) szinte kizárólag a magyar állampapírpiacon fektettek be. Kis reálhozammal, sőt egy méretes kötvénypiaci besszt (2003) is elszenvedve. Vagyis lemaradtak a részvénypiacok remek hozamairól, az inflációt összességében éppen csak valamivel meghaladó hozamokkal működtek. Eközben egyre hangosabb lett egy lobbi (például az MNB is így vélekedett), amely azt mondta, hogy a nyugdíjcélú előtakarékosság hosszú távú befektetés, micsoda gondatlanság, hogy a tagok pénzét nem a hosszabb távon verhetetlen részvénypiacokon fektetik be a pénztárak.
Válasszunk!
Az érvelés indokolt volt, ki is találtak egy megfelelőnek tűnő rendszert, amelyben választható portfóliók révén a pénztártagok vagy választanak maguknak portfóliót, vagy a nyugdíjazásig hátralevő éveiknek megfelelően besorolódnak valamilyen kockázati kitettségbe. Akinek már közel van a visszavonulás, az stabilabb portfóliót kap, akinek távolabb (jelenleg főleg ilyen tagok vannak), az több részvényt és más kockázatos eszközt.
A választható portfólió révén tehát sokkal több ügyfélvagyon ment a részvénypiacra. A különböző nyugdíjpénztárak közül ki gyorsabban, ki lassabban vezette be a választható portfóliót, de bizony igen sokan éppen akkor tereltek át komolyabb tagi vagyont a kockázatos piacokra, amikor jött az újabb hatalmas pofon, és a nagy pénzügyi világégés során töredékére zuhantak a részvényekben tartott vagyonok. A választható portfóliók kialakítása miatt leginkább a magyar állampapírpiacról ment át a pénz a részvénypiacra, így a magyar állampapíroknál kialakult súlyos eladói nyomást egyesek a portfólióátrendezéssel magyarázták.
Jött a kapkodás, a honi pénzügyi vezetés megijedt, gyorsan visszaengedte az állampapírpiacra a nyugdíjpénztárakat, vagyis hagyta, hogy azok realizálják részvénypiaci veszteségeiket. Meglepő lenne, ha ezzel hosszabb távon nem megint a pénztártagok járnának majd rosszul. Sajnos nem először.
Régi sérelmek
Elevenítsünk fel még néhány érdekes esetet! Amikor a nyugdíjreform idején a munkavállalókat választás elé állították, hogy maradnak pusztán az állami rendszerben, vagy belépnek-e a magánpénztári rendszerbe is, a döntéshez mindenki kapott egy menetrendet. Pár év múlva a politika belenyúlt a rendszerbe, és az állami rendszer számára kedvezőbben, a magánrendszer számára hátrányosabban változtatta meg a paramétereket. Nem volt szép dolog.
Azután mindenféle szabályváltozás és gazdaságpolitikai prioritás, így az árfolyam-nyereségadó bevezetése, majd a tömeges vagyonosodási vizsgálatok is a magyar magánemberek hosszabb távú megtakarításait a magyar eszközök felől külföldi eszközök felé mozdították. Természetesen ezek az intézkedések önmagukban érthetőek, rengeteg országban van a pénzügyi jövedelmek után adó, illetve a legális vagyonosodás is követendő cél, csak éppen megint úgy alakult, hogy a magyar előtakarékossági piac járt rosszul.
Itt a válság
A válság aztán újabb pofonokat hozott, pedig amikor a hozamvadászatot felülírja a kockázatoktól való félelem, akkor a befektetők amúgy sem szeretnek hosszabb távra elköteleződni. Hogyan segítette a szabályozás, hogy végképp elkedvetlenedjenek a befektetők? Többek között egy pozitívnak szánt intézkedéssel. Október elején a magyar kormány – szintén nemzetközi mintákat követve – bejelentette, hogy a bankbetétek után duplájára emeli az OBA-garanciát, az ügyfelek még 10 százalékos önrészt sem kockáztatnak, sőt a kormány saját hatáskörben korlátlan összegig kiterjesztette a garanciát.
Mit jelentett mindez a hosszabb távú előtakarékosság szempontjából? Az amúgy is vonzó hozamú akciós betétek teljesen biztonságossá váltak (már amennyire a magyar állam biztonságot tud adni, de azért alapvetően persze tud), mi a fenének maradjon valaki egy hosszabb távon talán megtérülő befektetési alapban, például egy ingatlanalapban?
A konkrét kérdés annyiban költői, hogy mivel sokan valóban át is mentek a bankbetétekbe, a tömeges kivonulás miatt az ingatlanalapok jegyeinek visszaváltását fel is függesztette a felügyelet. Vagyis hogyan érkezett az újabb pofon? A nemzetgazdaságilag sokkal üdvösebb, ingatlanpiacon lecsapódó befektetési forma hívei jól beszorultak, miközben állami garanciát kapott, aki két-három hónapos akciós bankbetétekre vadászott.
A piac
A válság még egy nagy pofont tartogatott az öngondoskodóknak: a kínai részvénypiac bedőlését. Ügynökök ezrei vadásznak ránk, vegyünk fel hitelt, kössünk biztosítást! Hosszú távú előtakarékossági terméket sokkal ritkábban kínálnak nekünk. Amikor mégis, azzal is pórul jár egy viszonylag széles ügyfélkör. Hiszen az ügynökök általában életbiztosítást adtak el, amely egyben befektetési termék is (unit linked biztosítás).
Ebből a műfajból sokáig a legjobb hozamokat a kínai részvénypiacon befektető termékek érték el, szépen is adogatták a pénzügyi tanácsadók ezeket. Amikor aztán már viszonylag nagy volt az állomány, a kínai részvénypiac minden egyéb piacot megvert bukásban, nem kell ecsetelni, mennyire jártak jól az ide befektető előtakarékoskodók.
Hogyan tovább?
Voltak ugyan előtakarékosságot támogató egyéb ötletek is, de sok előremutató elképzelést nem sikerült átverekedni a politikán, például a HTB-t, vagyis a hosszú távú befektetési számlát, az ingatlaneladások adómentességét, amennyiben az eladásból befolyó pénzt valaki hosszabb távon fekteti be. Most nem ezek a legfontosabbak.
Kurrensebb dolog a devizahitelesek támogatása, vagyis mentsük meg azokat, akik eladósodtak, mert kiderült, hogy annyira megváltozott a világ, hogy nem tudnak kellő mértékben törleszteni. Oké, de valójában nem csak az jár rosszul, aki hitelből élt, az is pórul járt, aki megfogadta a pénzügyi figyelmeztetéseket és megtakarított. No, őket persze senki nem dotálja, nem is nagyon lenne miből, de mégis úgy érezhetjük, az előtakarékoskodók csak addig fontosak mindig, amíg a pénzüket el kell kérni. Amikor balhé van, akkor már nem annyira izgalmas ez a csapat! Pedig sokkal jobban oda kellene figyelni az öngondoskodókra.
