Szokatlanul korán, már csaknem két évvel a 2008. novemberi elnökválasztás előtt kezdenek harci rendbe sorakozni azok a politikusok, akik úgy vélik: esélyük van arra, hogy George W. Bush után ők költözhetnek a Fehér Házba. Vagy, hogy az amerikai politikai szleng kifejezésével éljünk: „Egyre többen dobják be kalapjukat a ringbe.” A választási szakértők ma 9 demokrata párti és 11 republikánus pályázóval számolnak. Ama tavaly novemberi kedd óta, amikor a közbeeső választásokon kiderült, hogy Bush iraki kudarca miatt a republikánusok a kongresszus mindkét házában elveszítették többségüket, sok szempontból új helyzettel kell számolni.
IRAKI CSŐDTÖMEG. Az persze tudható volt, hogy az elnök két hivatali időszak után nem marad versenyben. Arra azonban 1928 óta nem volt példa, hogy az alelnök számára is lehetetlenné váljék a főhatalom megszerzésének kísérlete. Most Cheney alelnök olyan erős pozíciókat épített ki, hogy a republikánus párton belül is sokan szinte virtuális elnökként kezelték, és ezért őt is felelősnek tartották az iraki csődtömegért. Demokrata oldalon pedig úgy tekintettek rá, mint Bush rossz szellemére. Ez bizonytalanná tette annak a két pályázónak a helyzetét, akiket a 11 „elméleti” republikánus jelölt közül ma reális esélyesnek tartanak.
Gömöri Endre, újságíró
A legtekintélyesebb közülük John McCain szenátor, a vietnami háború veteránja, aki kezdetben heves bírálója volt az iraki kalandnak, de néhány héttel ezelőtt mégis támogatta Bush döntését, amely – a Baker-Hamilton kétpárti bizottság ajánlásait elvetve – 20 ezres iraki csapaterősítést határozott el. Ez mutatja McCain identitásválságát: ugyanolyan határozott ellenzője az iraki háborúnak, mint korábban, de számolnia kellett azzal, hogy ha a csapaterősítés ügyében nem áll Bush oldalára, akkor átcsúszik a Fehér Ház demokrata párti bírálóinak álláspontjára.
Hasonló dilemmával küzd Rudy Giuliani, New York volt republikánus főpolgármestere, akit az al-Kaida 2001. szeptember 11-i támadása idején tanúsított példás bátorsága avatott esélyes jelöltté. Bármilyen jelentős személyiség is a republikánus tábor e két pályázója, az igazi politikai és emberi érdeklődés mégis a demokraták két, legígéretesebb pozícióban lévő aspiránsa felé fordul. Ennek természetes magyarázata, hogy a félidős választások óta a demokrata pártnak nagyobb az esélye a Fehér Ház meghódítására. Ezzel összefügg, hogy a demokrata jelöltek nyíltabban bírálhatják éppen Bush legutóbbi csapaterősítésekről szóló döntését, mint akár McCain, akár Giuliani.
Az igazán jelentős különbség azonban sokkal mélyebb, az amerikai történelmi és társadalmi tudat mélyrétegeit érinti. A két, legesélyesebbnek tűnő demokrata „versenyző” közül az egyik nő: Hillary Clinton, New York állam szenátora, Clinton ex-elnök felesége. A másik Barack Obama, Illinois állam rendkívül vonzó és tehetséges szenátora, afro-amerikai apa és fehér anya gyermeke, aki Apámtól örökölt álmok című könyvében büszkén nyilvánította magát „eléggé feketének”. Obama helyzete különösen a közbeeső választások előtti politikai viták során szilárdult meg, olyannyira., hogy portréját a Time címlapján a következő szöveg kísérte: „az Egyesült Államok következő elnöke”.
A média – és a most kezdődő elnökválasztási kampányban ezen belül első ízben az internet – igen fontos szerepet játszik. A sorsdöntő kérdés mégis az, hogy az amerikai választók többsége elég érett-e már egy női, vagy éppen egy afro-amerikai elnök „elviselésére”. A válasz ma már egyértelmű igen: a Washington Post és a Newsweek közös közvélemény-kutatása szerint a regisztrált szavazók 86 százaléka hajlandó egy „megfelelő képességű” (qualified) női elnökjelöltet és 93 százaléka egy hasonlóan képzett afro-amerikai jelöltet küldeni a Fehér Házba. Ez óriási eredmény, és a rasszizmus társadalmi tabuvá váló hosszú folyamata a republikánus pártra is hatott. Bush mindkét külügyminisztere – Colin Powell és Condoleezza Rice afro-amerikai. Powell korábban vezérkari főnök volt és évekig őt tekintették az elnöki tisztség első lehetséges afro-amerikai várományosának. Mind az ő, mind Rice esélyeit elsodorta azonban az iraki háború támogatása.
MORÁLIS KATARZIS? Végeredményben ma úgy tűnik, hogy a demokrata pártnak 2008-ban nem csak a Fehér Ház megszerzésére van reális esélye, hanem arra is, hogy világtörténelmet írjon: nőt vagy afro-amerikait küldjön az Ovális Irodába. Különösen a második változat hozhatna a politikára is ható morális katarzist abban az országban, amelyben oly véres és kegyetlen polgárháborút vívtak a rasszizmus végletes formájának, a rabszolgaságnak hívei és ellenfelei.
Befejezésül meg kell szólalnia a hideg racionalitás és a szkepszis hangjának is. Mindez valóban lehetséges, de nem feledhető, hogy ha a rasszizmus tabuvá vált is odaát, a pénz nem. A Wall Street Journal becslése szerint ma már félmilliárd dollárt kell felhajtania annak, aki sikeresen akarja megvívni az elnökségért folytatott harcot. És még két év van a döntésig. Senki nem tudja, ki kaphat még pénzt kiktől, és mire kell ezért elköteleznie magát. Hillary Clinton és Barack Obama e pillanatban még nem más, mint csillogó reménység.
