Nagy-Britanniában már mindenki csak a dátumot találgatja, hiszen eldöntött tényként kezelik, hogy Tony Blair hónapokon belül átadja a helyét a kormány élén utódjának, Gordon Brownnak. Igen ám, csakhogy a sokáig karizmatikus pártvezérnek és a brit Munkáspárt, a Labour egyértelmű megújítójának – mi több, sok európai politikus, nem utolsósorban Gyurcsány Ferenc magyar kormányfő tanítómesterének – tekintett Blair egyelőre úgy megy, mintha maradna. Pedig elemzői körökben egyöntetű az a nézet, hogy ha ő marad a miniszterelnök, a Labour elfelejtheti a következő parlamenti választásokat. 
Blair és Gordon. Bizonytalan staféta.
RANGKÓRSÁG. Mindez azonban önmagában még nem lenne több egy közel tíz esztendeje hivatalban lévő, és ez idő alatt politikailag jócskán „elhasználódott” politikus szokásos népszerűség-vesztésénél. A napokban azonban újabb fordulatot vett az a rendőrségi vizsgálat, amely a Labour „főúri címet pénzért” néven elhíresült, botrányszagú gyakorlata ügyében indult még tavaly nyáron. A nyomozás azt próbálja meg kideríteni, hogy a Munkáspárt fő adománygyűjtője, Lord Michael Abraham Levy – aki egyébként Tony Blair régi barátja és állandó teniszpartnere, 2002 óta pedig közel-keleti különmegbízottja is – a miniszterelnök tudtával és beleegyezésével ígért-e arisztokrata címeket a Munkáspárt kasszájába súlyos milliókat befizető mágnásoknak. Lord Levy ebben az ügyben úgy járkál rendszeres kihallgatásokra, mint más fodrászhoz. Tavaly július 12-én tartóztatták le először, és csak hat órai kikérdezés után engedték – óvadék ellenében – szabadon. Ezt követően szeptember 20-án ismét órákon át élvezhette a Scotland Yard vendégszeretetét. Majd ez év január 30-án immár másodszor tartóztatták le, igaz, óvadék ellenében ismét gyorsan szabadlábra került. Az ügyben mellesleg érintett Ruth Turner, a kormányfő egyik személyes tanácsadója is, akihez egy héttel korábban csöngettek be letartóztatási paranccsal a nyomozók.
A meglepetés azonban csak ezután következett. A Downing Street 10-ből, azaz a kormányfői rezidenciáról február elsején kiszivárgott, hogy január 26-án – még mielőtt Blair a davosi Világgazdasági Fórumra elutazott volna – a rendőrség tanúként másodszor is kihallgatta a kormányfőt. (Először még tavaly decemberben tettek fel az ügyben kérdéseket neki – a brit történelemben ez volt az első eset, hogy hivatalban lévő kormányfőt egy bűnügyi nyomozásban a rendőrség tanúként kihallgatott.) A miniszterelnöki rezidencián lefolytatott, s csaknem egy hétig titokban tartott 45 perces „elbeszélgetésről” nem sok derült ki. Leginkább csak annyi, hogy a rendőrök azt firtatták: hogyan, kik és miért törölhettek számos olyan levelet a Downing Street 10-ben működő email-rendszerből, amely fényt deríthetne a „főúri címet pénzért” történet részleteire.
A miniszterelnök másnap, február 2-án a BBC Radio4 tekintélyes Today című reggeli műsorában még abban reménykedett, hogy a rendőrségi vizsgálat rövidesen befejeződik, és – miként hallgatóinak üzenve fogalmazott – „Önök még kénytelenek lesznek egy kicsit tovább elviselni engem”. Ám hogy meddig, azt egyelőre homály fedi. Blair a rádióadásban csupán annyit mondott: „Nem lenne túl demokratikus, ha a tervezettnél korábban távoznék.”
Brown 5 kérdése
Gordon Brown pénzügyminiszter 1997-es hivatalba lépésekor öt kérdésben fogalmazta meg, mi kell ahhoz, hogy Nagy-Britannia belépjen az euróövezetbe. Szakértők szerint ezek kellően ködösek ahhoz, hogy a belépés akár soha ne történjen meg.
1. Gordon Brown pénzügyminiszter 1997-es hivatalba lépésekor öt kérdésben fogalmazta meg, mi kell ahhoz, hogy Nagy-Britannia belépjen az euróövezetbe. Szakértők szerint ezek kellően ködösek ahhoz, hogy a belépés akár soha ne történjen meg.
2. Jobb feltételeket teremt-e az eurócsatlakozás a Nagy-Britanniában hosszú távra befek-tetni szándékozó társaságok számára?
3. Milyen hatással lesz az eurócsat-lakozás a pénzügyi szolgáltatásainkra?
4. Kompatibilisek-e annyira az üzleti ciklusok és a gazdasági struktúrák, hogy nekünk és az európai gazdaság többi szereplőjének egyaránt mindvégig megfeleljenek az eurókamatok?
5. Van-e a rend-szerben kellő rugalmasság ahhoz, hogy kezelni tudja az esetleg felmerülő problémákat?
6. Segíti-e az eurócsatlakozás a gyorsabb növeke-dést, a stabilitás erősödését és a munkahelyek számának tartós gyarapodását?
IMPOZÁNS TELJESÍTMÉNY. Azaz a skót származású Gordon Brownnak, a legesélyesebb utódnak semmit sem kell tennie. Elég, ha kényelmesen hátradől és végignézi, ahogy Blair mind mélyebben gázol a reménytelen kül- és belpolitikai ingoványba. Legföljebb arra érdemes ügyelnie, hogy ne tűnjék türelmetlen trónkövetelőnek. Pénzügyminiszteri teljesítménye magáért beszél. Egyik első, akkor vakmerőnek számító lépése 1997-ben az volt, hogy a kamatpolitika alakítását átadta a központi banknak, a Bank of Englandnek (BoE). Vasmarokkal tette rendbe a gazdaságot, amelyet egészen 2006-ig alacsony kamatlábak és csökkenő munkanélküliség jellemeztek. Tavaly azonban – részben az iraki háború tetemes költségei miatt – a BoE kénytelen volt újra és újra emelni a jegybanki alapkamatot, jócskán megkeserítve ezzel a hagyományosan ingatlantulajdonos és jelzálogkamatot fizető választók tízmillióinak életét.
Brown volt az oka annak is, hogy Nagy-Britannia mindeddig kívül maradt az eurózónán. Pénzügyminiszterként hivatalba lépésekor megszabott ugyanis öt feltételt, amelyeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy Nagy-Britannia egyértelműen profitáljon az eurócsatlakozásból (lásd külön). Az államkincstár és a BoE pedig az öt feltételt szem előtt tartva mindmáig úgy ítéli meg, hogy a brit Nemzetközösséggel – azaz az egykori gyarmatbirodalom országaival – élénk kereskedelmet folytató szigetország a maga egyre erősebb angol fontjával az eurócsatlakozás nyomán rosszabbul járna, annál is inkább, mert a monetáris politika egy fontos eszköze, a kamatpolitika kikerülne a nemzeti jegybank ellenőrzése alól.
A miniszterelnöki sorára váró Brown elmondhatja magáról, hogy a háború utáni korszak leghosszabb ideig hivatalban lévő brit pénzügyminisztereként egészséges és robusztus gazdaságot ad majd át utódának. Gazdasági hozzáértése tehát vitán felül áll. Várható külpolitikájáról azonban eddigi ténykedése sokkal kevesebbet enged sejteni. Köztudott róla, hogy igen jó kapcsolatokat ápolt Alan Greenspannel, az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed előző elnökével, Robert Rubinnal és Larry Summersszel, a Clinton-időszak két pénzügyminiszterével, miként a korábbi washingtoni adminisztráció több más fontos tagjával is. Ellenben nem sok közös gondolat fűzi a jelenlegi republikánus kormányzat volt és jelen „héjáihoz”, Dick Cheney alelnökhöz, Donald Rumsfeld volt védelmi miniszterhez, vagy éppen egykori helyetteséhez, a jelenleg a Világbank elnöki székében ülő Paul Wolfowitzhoz.
