A vizsgán például flegmán ráböktünk a gyertyára, és ha kellett az országúton seperc alatt kicseréltük. S bár nem mutatkozott be nekünk minden dűzni, a gép azzal az illúzióval kecsegtetett, hogy nagyjából értjük a rendszerét.
Ez az, amiben a Trabant hasonlított a prevideo vizuális őskorra, amikor ha egy apatípusú figura leoltotta a szobában a lámpát, és a diavetítőnek nevezett masinába befűzött egy filmet – aminek eredményeképpen a szemközti falon megjelent egy rajz -, akkor a gyerek is felfogta, mitől lett ott kép. Mint ahogy azt is, mitől megy a film. Apa tekerte. A nagyfőnök.
A gyerekek hál’ istennek gyárilag úgy vannak összerakva, hogy amikor nem válaszolunk nekik arra a kérdésre, hogy hogyan működik a DVD, s nem mutatjuk meg nekik, hogy néz ki a mikrohullám a sütőben, akkor már nem kérdezik meg, hogy mitől működik a számítógép vagy a PSP, mert ez a hülye csipes, szilíciumos duma már a könyökükön jön ki.
A gyerekek bölcsek és szeretik a rituálékat. A vetítő optikájának fénysugarában mindig háromszög alakban látszik a felfelé szálló por, és a celluloid meleg szaga egy életre az orrunkban marad. Talán ez lehet az oka, hogy a szülők még akkor is bepróbálkoznak a diavetítéses történettel, amikor csak emberfeletti erőfeszítések árán lehet megszerezni az egykori kék fémvetítőt, ami persze ma is orosz gyártmány, csak anno másképp hívták az országot. És bizonyára az emlékek teszik, hogy a Diafilm Kft. filmlistája sem úgy kezdődik, hogy Grimm mesék vagy Andersen mesék, hanem úgy, hogy a szülők kedvencei. A pálmát pedig a Sicc viszi Afrikában, őt követi Mazsola és Böbe Baba. Ezek azok a mesék, amelyekkel még ma is lehet villantani.
Nem futok álszent köröket, mint az egyszeri nyuszika. Az állókép örömét az interaktív DVD világában, még az agitációban jártas nagyszülő és píárilag képzett szülő sem fogja eladni a PC-re tapadó gyereknek, aki amúgy is állandó készenlétben áll, hogy visszaverje egyébirányú ötleteinket. De óvodás és kisiskolás korban a diafilmnek még pótolhatatlan érdemei vannak. Először is a vetítő köré gyűlik a család. Közös a program, a gyerek nincs egyedül, mint a tévé előtt. Azután a dia kedvet csinál az olvasáshoz, és miután nem olyan instant, mint a film, folyosót nyit a kicsusszanó fantáziának. Úgyhogy van miért elővenni a kultúrnaftalinból.
De figyelem, felbuzdulás előtt nem árt az óvatos szelekció. Nemo kapitányt már lenyúlták Disney-ék, vele nem kísérleteznék, a Tüskevár kellemes emlék, de ha nem akarjuk kiröhögtetni magunkat, akkor a szabadságéhes kamaszoknál be se próbálkozzunk. A Minimaxnak bejött, úgyhogy mi is nyugodtan nekifuthatunk Manócskának és Tádénak, továbbá Kököjszi és Bobojsza vagy Vízipók is minden formában bejön. A klasszikusok jegyében Csizmás kandúr és Gulliver is működik, de a Zsuzsi segít anyukának című filmet csak a legmerészebbeknek javaslom.
Kedves apukák és anyukák! A képaláírások nyelvezetén és a rajzok színvilágán kéretik nem röhögni. Legalábbis fennhangon. A vetítés bizony nem erről szól. Hanem arról, hogy mutassunk valamit a gyereknek, amire majd emlékezhet. És az elsötétített szoba, apa, anya vagy az óvó néni izgatott készülődése, és a követhető technika maradandóbb, mint a DVD betolásának mozdulata.
