A sikeres bankár és pénzügyminiszter magától értetődő könnyedséggel vált miniszterelnök-jelöltté, s Kovács Lászlóval párban meg is nyerte a 2002-es választásokat. Kormányfő lett, de sohasem lett belőle karmester, már ami az MSZP belső erőcsoportjai közötti egyensúlyozást illeti. Mindvégig vendégzenész maradt: nem bolygatta azokat az érdekstruktúrákat, amelyeken az MSZP működése mindig is nyugodott. Voltak ugyan a párt átalakítására vonatkozó elképzelései, de ezek nem gyakoroltak komoly fenyegetést a belső hierarchiára.
ÉRDEKCSOPORTOK. A szocialista párt poliarchikus képződmény – eleve érdekcsoportok koalíciójaként jött létre -, ahol a felek között zajló alkuk senkire nézve sem járhatnak teljes győzelemmel, vagy mindent megsemmisítő vereséggel. Lehetőség szerint a kiegyensúlyozás stratégiáját követik, ritkán kockáztatnak. Medgyessy bukása után, 2004 kora őszén, amikor vállalták Gyurcsány miniszterelnökségét, akkor is ehhez tartották magukat. Vitányi Iván bon mot-jával élve: abban a helyzetben „a legnagyobb kockázat volt a legkisebb”.
Wéber Attila
Gyurcsány, aki a „régiek” szemében jó ideig szintén idegenlégiósnak számított, Medgyessytől eltérő utat választott. Már pártonkívüliként is rendszeresen publikált, és sarkos megnyilatkozásokat tett közzé a baloldal jövőjéről. A kormányzati kommunikációs gépezet birtokában azután nagy elánnal igyekezett átformálni az MSZP-ről kialakult képet és politikát. Gyurcsány hirtelen, ha nem is váratlan berobbanása a politika centrumába nyilvánvalóvá tett, sőt kiélezett régóta lappangó feszültségeket. Ugyanakkor kétségtelenül keltett reményeket és illúziókat. Magabiztos fellépése önmagában is a megkésett nemzedékváltás ígéretét hordozta; mára kiderült: részleges sikerrel. Látványosan szakított azokkal a klisékkel, amelyeket a közvélemény a szocialistáknak tulajdonított, és nem egyszer lejárt szavatosságú fideszes panelekkel helyettesítette azokat.
A miniszterelnök minden látszat ellenére óvatos, ha nem is minden esetben körültekintő politikus. Olyan, aki verbális radikalizmusával rendre átlépi a megszokott határokat. Ötleteivel, kezdeményezéseivel módszeresen teszteli a közvéleményt, az ellenzéket és saját pártját is. Sokan úgy gondolták, az a bátorság, amely a kormányzati kommunikációt, a stílusváltást jellemezte, előbb-utóbb a pártban is alapos átrendezéssel jár majd. Erősítette ezt a várakozást, hogy a köztársaságielnök-választás kudarca után a pártban egyértelművé, megkérdőjelezhetetlenné vált „vezéri” pozíciója. Elemzők sora vélte úgy, hogy megnőtt a párt „ellopásának” (copyright Szilágyi Ákos) valószínűsége. De ez egyelőre nem következett be.
Az országgyűlési választásig a kormányfő és a párton belüli status quón őrködők között megegyezés jött létre, a „nyerjük meg, aztán meglátjuk, mi lesz” jegyében. A tavaszi voksolást követően a radikalizálódás és a romló közhangulat hatására az önfeledt felszabadultság pillanatai hamar elszálltak. Egyre inkább zavarodottság, kapkodás és távlatvesztés jelent meg a baloldalon. A miniszterelnök által vizionált pártreform végpontja immár ködbe vész, erről tanúskodik a Szembenézés című opus is. A miniszterelnök párton belüli helyzete 2007 elejére megváltozott. Ezt jelzik a pártdemokráciát, a kollektív vezetést szorgalmazó nyilvános eszmefuttatások, s a jelölésekkel kapcsolatos kiszivárogtatott hírek is.
AZ ÁTKELÉS ÉVE. Gyurcsány természetesen pártelnök lesz. Helyzetének megerősítését, hitelességét és legitimitását, amelyet a társadalom egy része és az ellenzék megkérdőjelezett, a parlamenti többség után most a szocialista küldöttektől várhatja. A kongresszus egyértelmű támogatása újabb lendületet adhat a reformakaratnak. Egy elbizonytalanító, erőtlen szavazási végeredmény azonban a jövőt illető kérdőjeleket szaporíthatja.
Az idei az „átkelés” éve. Gyurcsány a napokban elismerte: nem tud vízen járni. Pártelnökké választásával a kongresszus és vezetőtársai – ahogy Lendvai Ildikó fogalmazott – tutajt ácsolnak neki. A kérdés csupán az, hol köt ki vele.
A szerző szociológus
