Húsz évvel ezelőtt a Magyar Nemzeti Bank ágazati főosztályaiból jött létre három nagy állami bank: a Magyar Hitelbank, az Országos Kereskedelmi és Hitelbank, valamint a Budapest Bank. Az egyre nyitottabbá váló szocializmusban ekkor már hat bank is működött, ezek közül három nyugati partnerrel közösen létrehozott vegyes vállalat volt; így került a piacra a Citibank, a Raiffeisen és a CIB elődje. A másik három pedig az MKB, az Általános Értékforgalmi Bank és az OTP voltak.
A kétszintű bankrendszer létrejöttének okáról azonban megoszlanak a vélemények. A ma már ingatlanfejlesztésekből milliárdossá vált Demján Sándor így emlékszik vissza az MHB vezérigazgatói posztján töltött hőskorszakra. „Már akkor is az volt a véleményem, hogy a kétszintű bankrendszert nem a jól csengő szlogen, a társadalmi és gazdasági reformigények miatt hozták létre, hanem mert meg akarták tisztítani az MNB-t a több százmilliárdos rossz hiteleitől. Ha a jegybank kimutatta volna a katonai és nagyvállalati kinnlevőségeit, kockázati alapot kellett volna képeznie, ami után nem tudott volna újabb nemzetközi forrásokhoz jutni. Ezért kivitték a rossz hiteleket a kereskedelmi bankokba.”
Az állam mint többségi tulajdonos megtiltotta a hitelintézeteknek, hogy a bedőlt hitelek kezelésére kockázati alapot képezzenek. A bankoknak nem volt lehetőségük a profit visszatartására, a tulajdonos elvitte a keletkező nyereségüket, más források előtt pedig nem nyitottak nekik utat. Nemzetközi tevékenységet sem folytathattak, hogy kikerülhessék az auditálást, ellenkező esetben nyilvánvalóvá vált volna az átadott rossz hitelek sora. Holott a rendszerváltozás évében Magyarországon vállalatalapítási láz indult, s ez a helyzet igényelte volna a hitelexpanziót.
Nagy versenyről ekkoriban kár lett volna beszélni a piacon, de az 1990-es évek elején, a rendszerváltás környékén szinte bankalapítási-láz robbant ki. A speciális pénzalapokból megalakuló bankok, valamint a külföldi pénzintézetek fiókjainak megjelenésével pár éven belül 40-re emelkedett a pénzintézetek száma. Ekkoriban hihetetlen mértékben nőtt a mérlegfőösszeg és a tőkearányos jövedelmezőség, ám hamarosan egy rosszabb időszak következett: kockázatos hitelezési és hitelfelvételi gyakorlatuk miatt 1993-ra a magyar bankok elérték, hogy veszteségük meghaladta saját tőkéjük értékét.
A legnagyobb pánik a Postabank kapcsán robbant ki 1997-ben, amikor egy a bank közeli csődjéről szóló sms vagy email hatására a betétesek 70 milliárd forintot vettek ki pár óra alatt. Bár az állam sikeresen megnyugtatta a betéteseket, ez a bank is bajban volt. Ebből a helyzetből csak a konszolidáción és a privatizáción keresztül következhetett a kiút a bankrendszer számra, amely időnként elég drága volt. A Postabank rendbetételének költsége mindennel együtt elérte a 300 milliárd forintot, Princz Gábor elnök pedig a 34,6 milliárdos hűtlen kezelés miatt is csak felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Közben pár jól csengő név eltűnt, és egyre több európai név bukkant fel. Ugyanakkor globális láncok közül eddig még nem igazán tették be lábukat a piacra.
Ma már bankok helyett érdemesebb inkább bankcsoportokról beszélni. A bankok érdekeltségi körébe tartozó egyéb pénzügyi vállalkozások, például lízing és faktoring cégek, életbiztosítók, alapkezelők és nyugdíjpénztárak igyekeznek kihasználni az „egyablakos” rendszer nyújtotta előnyöket. Az is biztos, hogy Magyarországon a korlátozott árverseny és az árakra rugalmatlanul reagáló ügyfelek magas költségek mellett is jó megtérülési mutatókat eredményeznek.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
