Moszkvai fagy

Még meg sem érkezett Bécsbe, máris szaftos kis botrány árnyékolta be Vlagyimir Putyin múlt heti ausztriai látogatását. Úgy volt, hogy utazása előestéjén az orosz elnök interjút ad az osztrák ORF televíziónak, csakhogy az utolsó percben visszatáncolt a már jó előre egyeztetett beszélgetéstől. A tévécsatorna bűne az volt, hogy a látogatást napokkal korábban beharangozó összeállításába a csecsen háborúról készült felvételeket is beleszerkesztett, ráadásul Putyint „új cárnak” nevezte, és KGB-s múltjára célozva nem átallotta a riportnak a Kémtől az elnökig címet adni. Miután az ORF a határozott orosz követelés ellenére sem volt hajlandó kivágni az ominózus képkockákat a műsorából – Moszkvában még az osztrák nagykövetet is bekérették a Külügyminisztériumba az ügyben -, Putyin egyszerűen megtagadta az odaígért interjút.

Moszkvai kiállítás. A mosolygó Jelcintől a dörgedelmes Putyinig. Fotók: Reuters

Amilyen zűrösen indult azonban az ausztriai vizit, végül olyan eredményesen zárult. Putyin és kíséretének tagjai 35 megállapodást, szerződést és szándéknyilatkozatot írtak alá, mely utóbbiak közül is külön kiemelkedik az osztrák OMV és az orosz Gazprom által tető alá hozott egyezség az ausztriai Baumgartenben található földgázelosztó bővítéséről és egy tározó létesítéséről. „A beruházással Európa legfontosabb gázelosztó központját szeretnénk létrehozni” – nyilatkozta Alekszej Miller, a Gazprom vezérigazgatója.

Ha valamire, erre az utóbbi mondatra Magyarországon feltétlenül felkapták a fejüket a kormányzati és az energiaipari illetékesek. Eddig ugyanis arról volt szó, hogy a Gazprom a kontinens földgázellátásáért felelős elosztó központot egy 10 milliárd köbméteres tárolókapacitás kialakításával hazánk területéről oldja meg. Egy biztos: Ausztria ugyanolyan tárt karokkal fogadná az orosz gázipari óriáscég befektetését, mint Magyarország, azaz komoly verseny van kibontakozóban a Gazprom kegyeiért.

ENERGIAFEGYVER. A Kreml tehát – amely Oroszország világpolitikai súlyának növelése érdekében egyre nyíltabban bocsátkozik hatalmi-geopolitikai játszmákba – ezúttal is remekül használta az „energiafegyvert”, azaz a „Nagy Földgázüzlet” lehetőségét felcsillantva már-már virtuóz módon játssza ki egymás ellen az Európai Unió két tagországát. Ebben a történetben benne van az EU és Oroszország jelenlegi kapcsolatainak minden dilemmája és ellentmondásossága. A 27-ek jó része egyre növekvő aggodalommal szemléli az orosz bel- és külpolitika alakulását, ám menthetetlenül rá van szorulva az orosz földgázra (és kőolajra), viszont mindmáig nincs közös energiapolitikájuk, holott adott esetben az megkönnyíthetné a hatékony érdekérvényesítést Moszkvával szemben. Nem véletlen, hogy uniós diplomaták körében mostanság ez a kissé cinikus mondás járja: az EU-ban kétféle tagállam van – olyan, amely már megkötötte a maga kizárólagos gázszállítási szerződését az oroszokkal, illetve amely még csak ezután teszi ezt meg.

Hová vezethet, ha minden uniós tagállam megköti a maga saját alkuját a Gazprommal, anélkül, hogy a következményekkel törődne? Egy magas rangú európai bizottsági illetékes szerint az EU-nak az energiaellátás diverzifikálására vonatkozó terveire nézve egyenesen „katasztrófa” a magyar kormányfőnek az a kijelentése, amely megkérdőjelezte a kiemelt uniós energiapolitikai projektként kezelt – és az EU-nak a Gazpromtól való legalább részleges függetlenedését célzó – Nabucco földgázvezeték megvalósítását, és valós alternatívaként szólt az orosz Kék Áramlat vezeték megépítéséről (Figyelő, 2007/12. szám). „Megértem, hogy Magyarországnak rövid távon érdeke lehet a különalku, de ez a megközelítés keresztülhúzhatja a hosszú távú diverzifikációs terveinket” – hangsúlyozza a bizottsági illetékes. Igaz, elismeri, hogy hazánk nincs egyedül: éppen az Európai Bizottság korábbi elnöke, az olasz Romano Prodi kormánya törte meg az uniós szolidaritást, amikor hozzájárult ahhoz, hogy az egyik nagy olasz energetikai cég külön megállapodást kössön a Gazprommal.

Ami a történetben igazán aggasztó: Oroszország politikai téren is mindinkább megkéri az általa Európának szállított energia „árát”. A moszkvai központi hatalom megerősödéséből, valamint a gáz- és olajexport busás bevételeiből erőt merítve az orosz medve ma már ismét fenyegetően tornyosul a kontinens fölé. Az EU tagállamainak vezetői már tavaly novemberben ebből az újonnan feltámadt agresszív orosz önérzetből kaptak ízelítőt Finnországban, amikor csúcstalálkozójukon vacsorára látták vendégül az elnököt. Vlagyimir Putyin, akinek szóvá tettek egyes, a moszkvai politikában tapasztalható visszásságokat, Prodi olasz kormányfőnek menten azzal vágott vissza, hogy a maffia szó tudomása szerint nem Oroszországból származik. A spanyol nemzetiségű Josep Borrellhez, az Európai Parlament akkori elnökéhez fordulva pedig azt mondta, hogy neki ne prédikáljanak, amikor spanyol polgármesterek korrupció miatt a hűvösön csücsülnek. S az orosz elnök tavaly óta mit sem változott: a május közepén Szamarában tartott EU-orosz csúcson is élből visszavágott Angela Merkel német kancellárnak, amikor az bírálni próbálta egy, a városba szervezett békés ellenzéki tüntetés betiltását.

HÚSBAVÁGÓ KÉRDÉSEK. Oroszország a múlt év elején Ukrajnával, idén januárban pedig Belarusszal lefolytatott energiavita után újabban már az Európai Uniót is kóstolgatja. Az EU gyanúja szerint politikai okokból, „nevelő célzattal” tartja fenn például immár közel két éve a lengyel húsexportra bevezetett embargót, noha brüsszeli illetékesek szerint ezt az égvilágon semmi sem indokolja. Moszkva persze ugyanezt másként látja. Egy kemény hangú kirohanásában Szergej Ivanov első miniszterelnök-helyettes például – aki Vlagyimir Putyin legesélyesebbnek tartott utódjelöltje az elnöki posztra (lásd a keretes írást) – éppen a napokban minősítette újfent egy nemzetközi sajtótájékoztatón emberi fogyasztásra alkalmatlannak a lengyel hústermékeket. Moszkva a közelmúltban valamelyest enyhített a Lengyelországgal szembeni zárlaton: a húskészítmények bevitele ugyan továbbra is tilos, de az élőállatok importtilalmát feloldották. Varsónak azonban ez minden bizonnyal kevés, a lengyel kormány egyhamar aligha áll el attól a vétótól, amellyel már a tavaly decemberi EU-orosz csúcson is megakadályozta annak a tíz évvel ezelőtt kötött egyezménynek az újratárgyalását, amely az unió és Oroszország stratégiai partneri viszonyát rögzíti, és amelynek hatálya ez év végén jár le.

Litvánia sem úszta meg, hogy a balti térség legnagyobb kőolaj-finomítóját – amely mellesleg korábban a Kreml által csődbe vitt Yukos orosz olajtársaság tulajdonában volt – néhány hónapja nem az érdeklődő orosz olajtársaságok valamelyi-
kének, hanem a lengyel PKN Orlennek adta el. Karbantartási munkálatokra hivatkozva Oroszország azonnal elzárta a Barátság-kőolajvezeték Litvániába tartó szakaszát. A Mazeikiu Nafta finomító azóta sem kapott egy csepp olajat sem Oroszországból. Mindezek után nem csoda, hogy a szamarai csúcs előtt Litvánia is felsorakozott a lengyel vétó mellé.

A leglátványosabb összetűzés azonban Észtország és Oroszország között zajlott le az elmúlt hetekben. Tallinnban a hatóságok elköltöztettek a város központjából egy második világháborús emlékművet, amire Moszkva olyan hevesen reagált, hogy azt már – egy tagországa védelmében – az Európai Unió sem hagyhatta szó nélkül. „Van valami, ami nekünk a legszentebb, és ez a Nagy Honvédő Háború. Éppen ezért nyilvánvaló, hogy amikor a Győzelem Napja előestéjén, éjszaka átszállították a világháborús emlékművet és az ott eltemetett katonák földi maradványait, az észt politikai körök pontosan tudhatták, mi lesz az orosz nép reakciója” – adott érzelmi indoklást a múlt héten Budapesten jártában Jevgenyij Primakov egykori orosz kormányfő, az orosz kereskedelmi kamara elnöke a tallinni lépés moszkvai fogadtatására. A Moszkvában dolgozó európai diplomaták mindazonáltal úgy vélik, hogy az „oroszok ágyúval lőttek verébre”, és a túlreagálással semmibe veszett minden, az emlékmű érintetlenül hagyása mellett szóló erkölcsi érvük is. Mindezek után aligha meglepő, hogy a szamarai csúcs látványos eredménytelenségbe fulladt: a feleknek nem futotta többre az erejükből, mint hogy minden korábbi találkozónál fagyosabb légkörben számba vették a nézeteltéréseiket.

MÉLYPONTON. Peter Mandelson, az EU kereskedelmi biztosa nemrég egy nagy feltűnést keltő nyilatkozatában odáig merészkedett, hogy kijelentette: a hidegháború óta nem voltak ennyire mélyponton az Európai Unió és Oroszország kapcsolatai. „Hozzá vagyunk szokva, hogy kapcsolataink Oroszországgal összetettek” – mondja diplomatikusabban Christina Gallach, az uniós külkapcsolatokért felelős főmegbízott, Javier Solana szóvivője. A lapunknak az Európai Bizottság külkapcsolatokért felelős főigazgatósága (DG Relex) által szervezett minapi brüsszeli tanácskozáson nyilatkozó Gallach szerint Európának ma máshogyan kell viszonyulnia a gazdaságilag sokkal erősebb – a magas energiaáraknak köszönhetőn mára 400 milliárd dollár körüli állami tartalékot felhalmozó -, és ennek köszönhetően „lényegesen asszertívebb”, azaz rámenősebb Oroszországhoz, mint a káoszba hajló jelcini kilencvenes években. S az a politikai elit, amely valójában sohasem heverte ki a Szovjetunió felbomlását és a nagyhatalmi státus elvesztését, most új ütőkártyái birtokában tiszteletet követel magának, és azt várja el az uniótól is, hogy teljesen egyenrangú félként kezelje. „A mai orosz demokráciát lehet szeretni vagy nem szeretni, de ne tápláljunk illúziókat, hogy majd mi megmondjuk, milyen legyen az orosz demokrácia, és az olyan is lesz” – összegzi a helyzetet Székely Árpád moszkvai magyar nagykövet.

Ezzel szemben Moszkva a maga részéről nem az orosz politikában látja a hibát, hanem az unió bővítésével hozza összefüggésbe az EU-orosz kapcsolatok romlását. „Való igaz, a régi tagállamok és Oroszország között pragmatikus együttműködés alakult ki, és akkoriban kevésbé volt hangsúlyos, hogy itt nem az értékek, hanem az érdekek mentén történő együttműködésről van szó. Pedig mindenki tudta akkor is, hogy Oroszország egy kicsit más értékrendet képvisel” – jelzi az orosz álláspont egyfajta megalapozottságát Székely Árpád. Bizonyos tekintetben azonban ennél többről van szó. „Egyes új tagállamokban olyan politikai erők működnek, amelyeket még mindig a történelmi sérelmek befolyásolnak Oroszország megítélésében. Mi azért is támogattuk a bővítést, mert reméltük, hogy segít fátylat borítani a múltbeli sérelmekre. Sajnos éppen az ellenkezője történt” – szögezi le Vlagyimir Csizsov, Oroszország brüsszeli EU-nagykövete, határozott igennel válaszolva arra a kérdésre, vajon az új tagállamok csatlakozása komplikáltabbá tette-e Moszkva viszonyát az unióval. Majd sietve megjegyzi: Magyarországot természetesen nem sorolja a „problémás” államok közé.

Lengyelország és Észtország persze nem könnyíti meg az EU dolgát. Igaz, ez nézőpont kérdése, hiszen a lengyelek és a baltiak Moszkva packázásában az orosz imperializmus újjászületésének bizonyítékát látják, és számítanak uniós partnereik szolidaritására. Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő úgy véli: Nyugat-Európa ebben a helyzetben nem tehet mást, mint hogy ezeket az új EU-tagországokat – valamelyest megértve a Moszkvával szembeni érzékenységüket, történelmi fájdalmukat – mégiscsak valamilyen józanság, a gesztuspolitika felé próbálja meg terelni.

ÜZLETI JÓZANSÁG. Ha valahol, hát az üzleti életben feltétlenül megvan ez a pragmatikus józanság. Miközben a politikában fokozódik a feszültség, a befektetők nem ijedtek meg Oroszországtól, éppen ellenkezőleg. Az országba beáramló portfólió- és működőtőke-befektetések 2005-ben már 46 milliárd dollárt tettek ki, és a hivatalos statisztikák szerint abban az évben először volt pozitív az egyenleg, azaz múlta felül a beérkező tőke a kiáramló mennyiséget. Majd tavaly a beáramló tőke 56 milliárd dollárra nőtt, az idén pedig ez az összeg már az év első négy hónapjában meghaladta a 30 milliárdot – annak ellenére, hogy választási évről van szó. „Vesse össze ezt azzal, hogy nem is olyan régen Oroszország még évi 20-25 milliárd dollár tőkét veszített el” – hívja fel a figyelmet Jevgenyij Primakov arra, mekkorát változott a helyzet az elmúlt években.

Tőke persze továbbra is áramlik ki Oroszországból, ez azonban már messze nem a kilencvenes évek pánikszerű pénzkimenekítése svájci és más bankszámlákra, hanem immár akvizíciók és egyéb befektetések formáját ölti. Ezek összvolumene tavaly egyes kimutatások szerint elérte a 13 milliárd dollárt, azaz az orosz üzleti körökkel egyre komolyabban számolni kell a nemzetközi színtéren. Más kérdés, hogy nyugaton – akárcsak Közép-Európában – sokan vélik úgy: az orosz tőkével szemben nem árt az óvatosság. Oroszország egyfelől még mindig nem érett piacgazdaság, ráadásul a Kreml még mindig erőteljesen rajta tartja a kezét az üzleti életen, méghozzá nem csupán az állami tulajdonú cégeken, hanem a stratégiai ágazatokban, mindenekelőtt az energiaiparban működő magánvállalkozásokon is.

S ezen a ponton vissza is kanyarodtunk az energiapolitikához, amely Moszkva számára egyértelműen kulcskérdés. Az éremnek persze két oldala van, hiszen uniós illetékesek egyszer sem mulasztják el felhívni a figyelmet arra, hogy nem csupán a 27-ek vannak ráutalva az orosz energiára, hanem Moszkva is függ az uniótól. Az orosz energiaexport 65 százalékát az EU tagállamai vásárolják meg, mi több, a Gazprom profitjának 69 százaléka az unióból származik.

Mindazonáltal az utóbbi hónapok – Magyarországon különösen hevesen zajló – Nabucco-Kék Áramlat vitája immár kétséget sem hagyott afelől, hogy Moszkva az energiakártyát kijátszva képes megosztani az unió tagországait. Természetesen „pikáns húzás” EU-tagországként az uniós projekt Nabucco vezeték ellenében az orosz Kék Áramlat mellé szegődni – ami felé Magyarország haladt az elmúlt időszakban -, ám az e miatti nyugati felháborodás az idő múlásával egyre nehezebben értelmezhető. Egyrészt nem csupán Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök látja úgy, hogy míg a Kék Áramlat reális projekt, a Nabucco egyelőre mindössze politikai célkitűzés, amely mindmáig csupán a tervrajzokon létezik, hanem ma már ugyanígy értékelik a helyzetet sokan Nyugat-Európában is. Lucia Van Geuns, a holland Clingendael Institute elemző központ helyettes vezetője például egy minapi brüsszeli konferencián szinte ugyanazokkal a szavakkal hűtötte le az uniós vezeték mellett érvelő európai bizottsági és tanácsi vitapartnereinek lelkesedését, mint a magyar kormányfő: a Nabucco egy „álom”.

Egyre kevésbé világos az is, milyen földgáz áramlik majd az EU vezetékében, ha egyszer megépül. Egyfelől a Kaszpi-tenger térségében, ahonnan a Nabucco a tervek szerint elindul majd, ma sem az azeri, sem a türkmén, sem a kazah, sem pedig az iráni gáz nem áll stabilan és olyan mennyiségben rendelkezésre, ami kielégítené az európai igényeket. Ám ha ez nem lenne elég, két héttel ezelőtti térségbeli látogatásán Putyin olyan megállapodást írt alá türkmén és kazah partnerével, amelynek értelmében a két volt szovjet köztársaság a jövőben nem Oroszország megkerülésével, hanem éppen azon keresztül juttatja el a területén kitermelt földgázt Európába. Alighanem fölösleges csaták zajlottak tehát az EU-ban: a jelek szerint nem a tagországok megosztottsága, hanem a Kreml stratégiai játszmája teszi végül életképtelenné a Nabucco-projektet. Vagy talán még ez a kijelentés is túlzás? A Reuters értesülése szerint hetek óta folynak a tárgyalások arról, hogy a Gazprom beszálljon a Nabucco-konzorciumba…