Minden eddiginél érdekesebb szezont hoz a magyar műkereskedelemben az idei ősz. Évek óta afelé mutat a tendencia, hogy a vásárlók és a befektetők figyelmét mindinkább a kortárs értékek felé kell terelniük a kínálati oldal szereplőinek. Emellett persze még mindig érdemes klasszikus magyar festőkre figyelni, hisz a kortárs árak bármennyire is meredeken íveltek fel az elmúlt 5 évben, még nem képesek azt a „pénzügyi teljesítményt” nyújtani, mint egy Csontváry vagy Vaszary.
Ugyanakkor a kortárs művészek árteljesítménye terén más problémák is feloldásra várnak. Az a gyűjtő, aki ízlése okán eddig Munkácsy Mihály felértékelődésében hitt, nehezen érti meg, hogy egy Lakner László-, Birkás Ákos- vagy Fehér László-vászon optimális esetben ugyanolyan értéket képviselhet, mint most egy klasszikus.
Magyar kortárs a piacon
A magyar kortárs művészet a nemzetközi porondra kényszerült és itt csak a jelentős, tőkeerős és óriási marketingmunkát végző profi galériák által képviselt szerzők képesek felértékelődni. A hazaiak viszont – bár sokat fejlődtek – nem invesztálnak annyit a nemzetközi jelenlétre, így az itthoni művészek inkább abban bízhatnak, hogy egy-egy külföldi galéria felvállalja a képviseletüket. Erre több példa is akad, az egyik Csörgő Attila, akit egy szlovén galéria képvisel sikerrel a nemzetközi művészeti közegben.
Nehezíti a magyar galériák dolgát, hogy a hazai művészet ma nem érdekes a világ számára, legalábbis nem úgy, mint az üzletileg óriási potenciált mutató indiai, kínai, angol vagy amerikai művészet. A rendszerváltás előtt, ha egy nyugati gyűjtő magyar festőtől vásárolt, ott az üzletbe egy jó adag társadalomkritika is keveredett, cinkos összekacsintás, állásfoglalás a hivatalos kultúrpolitikával szemben. Ez már a múlté. Mostanában – figyelembe véve a magyar kortárs piac sajátosságait – nem jellemző, hogy külföldi gyűjtő fantáziát lásson a magyar szerzőkben, pedig a világban a kortárs művészetbe befektetni egyet jelent a sikerrel.
—-Erős középosztályt kíván—-
Magyarországtól nyugatra magas presztízs, tradíció, nagy múlt jellemzi a műgyűjtésnek ezt a szeletét. Az utóbbi években a kortárs művészet iránti érdeklődés intenzív lett. A globális média címlapjain a festészet és festők rendszeresen szerepelnek, pezseg az élet. Az árak magasak, és évről évre dőlnek meg az árrekordok.
A nemzetközi műtárgypiacon az impresszionistákhoz felnőtt a klasszikus modern festészet ára is, és a kortárs festők alkotásainak értéke is megközelíti ezt az árszintet, akár 5-10 (1,9-3,8 milliárd forint) vagy 50 millió font (19 milliárd forint) is lehet egy-egy műtárgy ára. Legutóbb Damien Hirst White Cube Gallery-beli, londoni kiállításán összesen 130 millió fontért (49,4 milliárd forint) vásárolták meg az angol művész legújabb alkotásait. Peter Doig skót születésű művész Fehér kenu című 1991-es festményét 5,7 millió fontért aukcionálta a londoni Sotheby’s aukciósház. Nemcsak a klasszikusnak számító amerikai pop-art vagy a brit Young British Artists alkotásaiért, hanem a kínai, indiai, dél-amerikai művészek, sőt a volt Szovjetunióban létrejött művek iránt is egyre nagyobb az érdeklődés.
Változás várható
A másik alapvető probléma az, hogy a kortárs művészeti piac általában ott erős, ahol a középosztály anyagi helyzete stabil. Magyarországon a műtárgyakat jellemzően nem a középosztály – kishivatalnok, tanítónő, könyvtáros, BKV-sofőr – vásárolja, hanem a bankár, az ügyvéd, az orvos. Sok esetben ez a szegmens sem meggyőződésből és elhivatottságból áldoz erre, hanem sznobizmusból.
A lényeg, hogy a hazai anomáliák mellett változás előtt áll a magyar műkereskedelem, és az idei ősz már jelöli a változások irányát: nemzetközi profizmus vagy provinciális sodródás. Az igazán lényeges kérdés pedig az, hogy a hazai közönség képes-e, akarja-e megfizetni a budapesti kortárs galériák kínálatában fellelhető 2 és 90 ezer euró közötti árakat.
Hazatérő képet, német gyűjteményt vegyenek!
A műkereskedelem struktúráinak, irányának és jellegének változására utal az is, hogy jelentős múltú, a magyar művészetre érzékeny nemzetközi magángyűjtők nemcsak vesznek, hanem időnként el is adnak Magyarországon. Egy gyűjtemény felszámolásának számtalan oka lehet, gazdasági megfontolások épp úgy, mint megváltozott gyűjtői prioritások. Mindenesetre általában a világban nagy érdeklődés kíséri, ha egy magánygyűjtemény ismét bekerül a művészeti piac kínálatába.
Valószínűleg így lesz Budapesten is, ahol most a német Lützenburger-gyűjtemény által 1975 és 2002 között, emblematikus hazai festőktől vásárolt kollekció darabjaiból válogathat a Kieselbach Galériában az, aki fogékony a kortárs művészetre. Thomas Lützenburger német üzletember nyitott szemmel sokszor és sokat járt Kelet-Európában.
A magyar festészettel 1987-ben találkozott először, akkor Tolnay Sándor, a Neuer Berliner Kunstverein akkori vezetője és Klimó Károly festőművész segített neki tájékozódni és gyűjteményt építeni. A Lützenburger-gyűjtemény elérte a kitűzött célt, teljes reprezentációt egy érdekes, átmeneti festészeti korról a 70-es évektől a rendszerváltást követő időszakig.
Most a gyűjtő eladja gyűjteményét, új korszakot nyit az életében, így az anyag újra galériába kerül. A gyűjteményben szereplő művészek mind kiemelkedő egyéniségei a magyar képzőművészetnek: Lakner László, Nádler István, Bak Imre, Hencze Tamás, Klimó Károly, Fehér László, Birkás Ákos, Károlyi Zsigmond, Záborszky Gábor, El-Hassan Róza, Lakner Antal és Benczúr Emese. A kollekció kulcsdarabja Lakner László 1982-es Kettős fej, Berlin-New York című közel kétméteres festménye, amely a Ludwig Múzeum 2004-es kiállításának központi darabja volt.
