A pátriárka alkonya című regényében tökéletesen ábrázolja azt az erkölcsi fertőt, politikai bénultságot és kegyetlen közönyt, amely a régóta hatalmon lévő diktátor halálára készülő társadalmat megüli.
Commandante Fidel hatalomból való távozása persze tisztán biológiai kérdés, s az a néhány fénykép, amely tavalyi megbetegedése óta megjelent róla, világosan mutatja, hogy a biológia teszi a dolgát. Ám amikor eljön a vég, Kubában ugyanolyan óriási horderejű változás mehet végbe, mint amilyen a múlt évszázad valamennyi nagy diktátorának a halálát követte. Sztálin, Franco, Tito és Mao nagyjából egyforma eszközöket és módszereket alkalmaztak. Az viszont, ahogyan eltűntek a színről, nagyon eltérő volt, s az ilyen különbségek évekre, vagy akár évtizedekre nyomot hagyhatnak a társadalmakon.
Nézzük először a Szovjetuniót. Azon a bizonyos napon, 1953. március 9-én a Finn-öböltől a Bering-tengerig, sőt, Varsóban, Budapesten, Kelet-Berlinben és Prágában is minden elcsendesedett. Pekingben maga Mao Ce-tung is meghajolt Joszip Visszarionovics Sztálin óriási képmása előtt. A Sztálin által irányított birodalomban mindenütt hatalmas tömegek gyászolták zokogva, már-már hisztérikusan az elhunyt diktátort.
Nyina Hruscsova, a New York-i New School University nemzetközi ügyek professzora, az egykori szovjet pártfõtitkár, Nyikita Hruscsov unokája
SZTÁLINTALANÍTÁS. Alig telt el azonban néhány nap, és az új szovjet szótárból törölték a sztálinizmus szót, három évvel később pedig nagyapám, Nyikita Hruscsov a kommunista párt XX. kongresszusán elmondott híres „titkos beszédében” már elítélően szólt a Sztálin-féle személyi kultuszról. A Hruscsov nevéhez fűződő enyhülés ugyan rövid életűnek bizonyult, de a Szovjetunió történetében először megnyitotta a változás lehetőségét – amelyet aztán Mihail Gorbacsov ragadott meg 1985-ben.
Joszip Broz Tito marsall halála másféle következménnyel járt. Egyszemélyi uralma évtizedeken át hamis egységet erőltetett Jugoszláviára. E mesterséges állam Tito 1980-ban bekövetkezett halála után bomlásnak indult, ami aztán a kilencvenes évek boszniai, horvátországi és koszovói háborúiban és népirtásaiban kulminált.
Nem minden hosszú diktatúra végződik azonban széthullással és vérengzéssel. Mao halála lehetővé tette az addig kegyvesztett Teng Hsziao-ping számára, hogy visszatérjen belső száműzetéséből. Gyorsan eltakarította az útból Mao örököseit, a „négyek bandáját”, majd néhány év múlva megnyitotta Kína gazdaságát, olyan kapitalista forradalmat indítva el ezzel, amely sokkal mélyebben – és sikeresebben – formálta át az országot, mint Mao szocialista forradalma. Továbbra is a kommunista párt van persze hatalmon, és a Tienanmen téren még mindig ott lóg Mao portréja. Ám mára mindkettő olyan eszmék és eszmények idejétmúlt maradványává üresedett, amelyek a valóságban már a történelem szemetesládájába kerültek.
FRANCO ÉRDEME. Spanyolország szintén elkerülte az erőszakot, amikor Francisco Franco tábornok halálával összeomlott a diktatúra. Tény, ebben neki magának is van némi érdeme, hiszen azzal, hogy élete legvégén helyreállította a monarchiát János Károly király uralma alatt, megteremtette az alapot valami újnak a létrehozásához. Azt nem láthatta előre, hogy János Károly – egy, a Franco-érában nevelkedett okos és fiatal bürokrata, Adolfo Suarez segítségével – nem mást épít majd fel, mint a mai modern és demokratikus Spanyolországot.
Nem véletlen, hogy a kommunista országokat rendszerint koros vezetők irányították – illetve irányítják ma is -, míg a demokráciákat fiatal férfiak és nők. E különbségnek van jelentősége. Az idős vezetők olyan, zökkenők nélkül működő országok élén őrizhetik meg sikeresen a hatalmukat, amelyek nem kényszerülnek politikájuk és céljaik gyökeres felülvizsgálatára. Vannak természetesen kivételek e szabály alól – Churchill, Adenauer, Teng, Reagan -, de az államok nem számíthatnak arra, hogy a szerencse majd kivételes vezetővel ajándékozza meg őket. A fiatalabb vezetők viszont nagyobb eséllyel képesek megbirkózni a nehéz idők gondjaival és változásaival. A politikai versengés minden politikustól megköveteli – akár öreg, akár fiatal -, hogy úgyszólván állandó készültségben legyen, lássa előre az új problémákat, és maradjon nyitott a megoldásukat célzó elképzelésekre. Demokráciában senki sem zárkózhat be hivatalába úgy, hogy majd csak akkor távozik onnan, ha elunja a dolgot, vagy ha viszik. Az egypártrendszerek, illetve az egyetlen karizmatikus vezetőre épülő diktatúrák – vagy a kettő kombinációi, mint Tito Jugoszláviája – csak béna agyakat és tehetetlen kormányokat szülhetnek.
FIDEL UTÁN. Mi lesz hát Kubából Fidel után? Sok megfigyelő úgy írja le Raúl Castrót, Fidel öccsét és kijelölt utódját, mint pragmatikus személyiséget, mint „a gyakorlatias Castrót”. Amikor Kuba a kilencvenes évek elején az addigi bőkezű szovjet támogatás megszűnésével volt kénytelen szembesülni, Raúl ismerte föl, hogy a rezsim továbbéléséhez gazdasági reformokra van szükség, s ő szorgalmazta a privát mezőgazdasági piacok újbóli megnyitását az élelmiszer-termelés fellendítése és az esetleges éhínség elkerülése végett.
Másrészt viszont ugyanez az ember Kuba belbiztonsági apparátusának vezetőjeként éveken át maga volt a rezsim vasökle, s közvetlen felelősség terheli őt több ezer másként gondolkodó bebörtönzéséért és sokuk megkínzásáért. Így aztán a legjobb esetben is csak valamilyen szovjet stílusú liberalizációs kísérletre lehet számítani, amit aztán a rezsim ideges régi gárdája hamar el is fúj. Ráadásul mivel Hugo Chávez elnök jóvoltából Kuba újabban élvezi az olajban gazdag Venezuela támogatását – és miután saját partjai közelében is jelentős kőolajlelőhelyekre bukkantak -, könnyen elképzelhető, hogy a reform egyáltalán nem is lesz sürgős. Ez esetben Raúl akár ragaszkodhat is a megkövült rendszerhez, amelyet akkora brutalitással segített kiépíteni és fenntartani.
Raúl Castro azonban maga is öreg, tehát bízhatunk abban, hogy a fidelizmus bukása nyomán megjelenik a színen egy Teng vagy még inkább egy Suarez. Ám a fiatalabb kommunista tisztségviselők, köztük Felipe Perez Roque külügyminiszter, egyelőre az ideológiai keményvonalasok táborát erősítik, amit jól érzékeltet, hogy sok kubai csak mint „los Taliban” emlegeti őket. Ha ők ragadják magukhoz a hatalmat, újabb hosszú biológialecke várhat Kubára.
A szerző a New York-i New School University nemzetközi ügyek professzora, az egykori szovjet pártfőtitkár, Nyikita Hruscsov unokája © Project Syndicate, 2007
