Nyilvánvaló, hogy az „ingyen áram” költségét a fogyasztó fizeti meg, de vajon valóban indokolatlan-e ez a költség? A dolgot a következőképp kell megvizsgálni. Ha az adott iparág juttatási színvonala (bér és béren kívüli juttatások) alacsonyabb a hasonló ágazatokban szokásosnál, illetve az ott dolgozó nem iparágfüggő alkalmazottak – például a könyvelők, titkárnők, kőművesek vagy gépkocsivezetők – bére alacsonyabb a nemzetgazdasági átlagnál, akkor valószínű, hogy ezek a dolgozók a kedvezményes áramtarifán elérhető nyereséget is beszámolják a jövedelmükbe. És ez így helyes. Ha a kedvezményes áramtarifa (jövedelemtartalma) bérként adózik, akkor minden rendben van. Ellenben ha ennél kedvezményesebben, akkor már nincs minden rendben. Akkor ugyanis a „köznép”, azaz a többi vállalatnál dolgozók, illetve a munkáltatójuk hátrányosabb helyzetben van, hiszen ugyanaz a nettó juttatás magasabb bruttó összegbe kerül. Az azonos adópozíció elérése mindenképp indokolható, a juttatás megszüntetése nem feltétlenül.
Még bonyolultabb a nyugdíjasok helyzete. Ha az ő évtizedekkel ezelőtti fizetése maradt el a többiekétől, és a nyugdíjas éveikre ígért kedvezményt megszolgálták, akkor tőlük ezt elvenni jogtalan, pláne, ha ez le volt írva. Ha nem, akkor nyilván megvonható, de a lépés ez esetben sem korrekt. Csak hát, ugye, hiányzik a pénz, be kell tömni a költségvetési lyukakat. Ebben a helyzetben azonban a költségvetési lyuk dominánsan nem az utóbbi pár évben keletkezett, hanem az elmúlt 40-50 évben – amikor a mostani nyugdíjasok dolgoztak, azaz jogosultságot szereztek a kedvezményes áramtarifára. A munkáltatónak erre már akkor tartalékot kellett volna képeznie. (Megjegyzem IAS-19 nemzetközi könyvviteli szabályok szerint a tartalékot akkor is meg kell képezni, ha a kötelezettség nincs írásban rögzítve, azaz a nemzetközi cégek nemzetközi mérlegében a követelésnek szerepelnie kell. Ha nincs, akkor, tessék reklamálni a könyvvizsgálónál!) Nem ismerve a pontos részleteket, persze az is lehet, hogy az államnak kellene itt helytállnia, merthogy a kifizetett nyugdíj alacsonyabb annál, ami normál bérszínvonal esetén lenne. Az aktívak esetén pedig szét kell választani azt, hogy a megszüntetés esetén jövőre hogyan jár a kompenzáció (ha jár), és hogy mi legyen a már megszolgált jogokkal, már ha vannak.
Ez azért nem olyan egyszerű képlet, mint a 155 ezer forintos benzinpénzt felvevő fővárosi képviselő esete, aki sajnos csak erkölcsi, de nem jogi és nem is politikai „hulla” a mai magyar közéletben.
ANTAL ANDRÁS
• Fórum-tallózó
A lombikkezelés finanszírozásáról szóló cikkünkben (Lombikkarcsúsítás – Figyelő, 2007/3. szám) leírtak iránt változatlanul töretlen az érdeklődés, lapunk weboldalára továbbra is érkeznek a hozzászólások:
• Az alaposabb kivizsgálás engem is megnyugtatna. Nekem is az a keserű tapasztalatom, hogy a meddőségi központok valóban annak az egy területnek a szakértői, hogy „stimuláljuk, kivesszük, megtermékenyítjük, visszaültetjük”. De ha nincs pete, akkor küldözgetnek ide-oda, aztán a rengeteg leletköteg felett is csak sajnálkoznak, hogy „pete nélkül, magas FSH/LH/prolaktinnal…” És „de kár, hogy nincs petedonorság nálunk…” (mert ekkor is csak a beültetéstől indul a gondolatmenet). „Fogadjon örökbe, fogyjon le, korai menopausáról lehet szó, bizonyára.” A helybeli „fapados” nőgyógyász pedig vigasztal, hogy ne adjam fel. Utánanéz mindennek, amit hivatása szerint megtehet. Mert szerinte csak annak nincs esélye, hogy szüljön, akinek nincs méhe; és 33 évesen még ne temessem el magam, lehet peteérésem. Most egy kis szünetet tartunk a klinikakeresésben. Azóta nincs hormongyógyszer, sorban állás, idegeskedés, és újra van ciklus peteéréssel. Igazolást is kértem róla, hogy ha újra nekiveselkedünk, erre már ne hivatkozhassanak.
LINA, Szolnok
