Mindenki sorolja fel szépen magában a három legszörnyűbb bűnt, amit ember elkövethet! Végeztek? Na mibe, hogy köztük van a pedofília?
Kiszolgáltatott gyerekeket szexuálisan bántalmazni akkora tabu, hogy még a legkeményebb filmdrámák is inkább csak utalnak rá, mint hogy ábrázolják; ami pedig a társadalmat illeti, minden jóérzésű ember mélyen elítéli a gyermekkori szexuális abúzust, annyira, hogy inkább nem is beszél róla. Pedig nem ártana: talán éppen tabu jellege miatt kevés ügy jut el a nyilvánosságig, azok sem olyan erővel, ahogy kellene. A nógrádi ügyészség szemérmesen „tilosba tévedésként” kommunikálta, hogy egy idős férfi a vendégségbe érkező tizenegy éves lányt csókolgatta és a bugyijában turkált. Az eufemizmus önmagában ijesztő – ki is akadtak a jogvédők -, ennél azonban sokkal dermesztőbb, hogy a hivatalos adatok szerint minden tízedik magyar gyerekkel történik ilyesmi. Mivel azonban nagy a látencia, azaz kevés ügy jut el a hatóságokig, valójában inkább minden negyedik-ötödikkel. Azaz
Magyarországon óvatosan becsülve is felnőttek tízezrei, de inkább százezrei éltek már vissza szexuálisan azzal, hogy erősebbek, mint egy gyerek.
Az abúzus persze nem csak a konkrét megerőszakolást jelenti, ahogy az elkövetők sem feltétlenül pedofil betegek: a szakemberek idesorolnak minden olyan esetet, amikor egy gyereket káros, feldolgozhatatlan szexuális inger ér a testére való durva célozgatásoktól a paskoláson-tapogatáson, manipulatív édesgetésen és fenyegetőzésen át a konkrét aktusig. Az elkövetők a legtöbbször először szexualizált légkört teremtenek, belerángatják a gyereket egy olyan szörnyű játszmába, amelyben akaratlanul is cinkosnak érzi magát, vagy fenyegetésre, vagy a szégyenérzettől titkolózásra kényszerül, és gyakran azt hiszi, ő is beleegyezett a viszonyba. A képlet mégis egyszerű: „Ha a gyerek nem mondhat nemet, akkor az abúzus, még akkor is, ha ő úgy érzi, beleegyezését adta” – fogalmaz Víg Sára pszichológus a Hír24-nek. Ezért is nehéz feltárni az igazságot, hát még kezelni a traumát.
A gyerekkori abúzusról Anoni Mara néven, Bűn vagy bűnhődés címmel írt merész könyvet egy áldozat; a mű köré önkénteseknek hála egy egész kis szakértői szervezet, majd honlap (Beszélj róla!) is indult. Most az említett pszichológus, egy jogász, egy áldozatokat kezelő gyógytornász, a könyv kiadója és Bozsik Yvette táncművész próbálja rábírni a túlélőket, az áldozatokat ismerő szülőket, barátokat és magukat a gyerekeket, hogy lépjenek velük kapcsolatba: írják meg történetüket, töltsék fel a mondatot, amellyel az elkövető sakkban tartja őket („ha bárkinek elmondod….” „tudom, hogy te is akarod”, „ha legközelebb is jövök, hozok neked valami szépet”), vagy egyszerűen kérjenek segítséget. A projekt most indult, a történeteknek és a fórumos beszámolóknak hála azonban máris ez a magyar web legdepresszívebb zuga, csak akkor olvassuk, ha aznap már semmi dolgunk!
Elkövetők
A történetek nagyon különbözőek, rengeteget számít az áldozat kora, neveltetése, viszonya azokkal, akiknek mesélni mer (vagy nem mer), de pár közös vonás azért akad. Az elkövető szinte mindig a gyerek ismerőse, a család barátja, szomszédja, nevelőszülője, vagy éppen hozzátartozója: nagybácsi, nagynéni. A visszaélés ritkán korlátozódik egy-egy alkalomra, gyakran évekig húzódik. A szülő-gyerek közti abúzus ritka; úgy tűnik, a vérfertőzés még a pedofíliánál is nagyobb tabu. Az sem jellemző, hogy a gyereket csecsemőkora óta gondozó, pelenkázó, etető nevelőszülő csúszik bele a bűnbe; inkább az kezdi el fogdosni, csókolgatni a kicsit, aki már nagyjából „készen”, legalább három-négy évesen ültette először az ölébe – magyarázza Víg Sára pszichológus, az Anoni Mara Társaság egyik segítője.
Víg Sára
Fotó: Neményi Márton
Megelőzni a bajt szinte lehetetlen. Az átlagos magyar családban eleve belefér az a felállás, amikor „igazi” baj még látszólag nincs – „csak” a légkör nyomasztó, célozgatásokkal, egy-két „olyan” mozdulattal” -, a szakemberek szerint azonban már abúzusról lehet szó. Konkrét jelei sincsenek annak, hogy valaki bántalmaz egy közeli gyermeket, hát még, hogy csak készül rá: a molesztálók jól titkolóznak, és még ha meg is bánják tettüket, pontosan érzik cselekedetük súlyát és ráveszik a kicsit, hogy hallgasson, így lesz elkövető és áldozata perverz kis csapat a titkolózásban. „Bizonyos minták viszont utalhatnak arra, hogy lehet szó ilyesmiről: az abuzálókra általában jellemző a patriarchális gondolkodás – mondja Víg Sára -, amely szerint a családfő, a férfi, aki fizikailag erős, bármit megtehet. A többség, akinek eszébe jut a visszaélés, nem eleve beteg, nem pedofil fantáziákkal éli az életét, hanem a helyzet hozza ki belőle.” Ez persze nem mentség, legfeljebb magyarázat arra, hogy miért szűrhetetlen az elkövetés.
Áldozatok
Az sem segít, ha hároméves korában elkezdjük oktatni a gyereket, mire figyeljen, mit szabad egy felnőttnek és mit nem, és hogyan ne hagyja meggyőzni magát. A legfontosabb, hogy eleve olyan viszony legyen a szülő(k) és a gyerek között, hogy utóbbi érezze: bármit elmondhat. Ha egy ügy – becslések szerint egy a háromból – eljut a hatóságokig, egy bizonytalan, szorongó gyerek szava áll egy felnőttével szemben. Nem szentségtörés kimondani, hogy a gyerekek sokszor hazudnak, de nem többször, mint a felnőttek: az ilyenkor eljáró ügyvédek, pszichológusok gyakran tapasztalják, hogy az egyik szülő akár jutalomért betanítja a kicsit, mit mondjon, hogy így segítse saját perét.
Korábban egy meghurcolt apa és egy igazságügyi szakértő osztotta meg megdöbbentő tapasztalatait a Hír24-gyel:
Néha a hatóságok hiteltelenítik az áldozatot, „beszél a gyerek össze-vissza”. Már csak azért is könnyű dolguk van, mert egy-egy történet gyakran változik: az áldozat önkéntelenül igyekszik felejteni a traumát, az emlék gyorsan a tudatalattiban köt ki, ami nagyon fontos a gyógyulás szempontjából. A faggatózás, a többszöri rákérdezés, a szkeptikus hozzáállás a gyereknek és az igazság feltárásának is sokat árt, főleg Magyarországon, ahol egy-egy nyomozás fél, háromnegyed évig is elhúzódik. Egy szakképzett pszichológus azonban látja, mit kell komolyan venni. „Ha egy kicsi gyerek nagyon részletesen mesél a részletekről, a testrészekről, azt csak a saját bőrén tapasztalhatta” – mondja Víg Sára.
Segítség
A gyermekkori szexuális abúzus nem egyszerű trauma: az egész későbbi életet meghatározó kórképet produkál, általános, gyakran évekkel később jelentkező, de súlyos tünetekkel. Szorongás, evési zavarok, fóbiák és a mindent átható érzés, hogy kisiklott az életük – a többség nem is tudja, miért. Az, hogy valaki rájön, kimondja, elmeséli, csak az első lépés, önmagában nem megoldás. „Még a durva eseteknek is van esélyük felépülni, de nagyon hosszú, nagyon nehéz munka ez, profi segítsége kell.”
Aki nem áldozat, nem értheti, min megy keresztül az, akit molesztáltak. A közhelyszerű bölcsességekkel, tanácsokkal („lépj már túl rajta! az élet megy tovább!” „de hát nagyon régen volt!” „jó, de mégiscsak a nagybátyád/nevelőapád!”) legfeljebb árthatunk, főleg, hogy gyakran ő maga is pont ezekkel az érvekkel igyekszik tagadni vagy legalább bagatellizálni az abúzust. A legfontosabb, hogy meghallgassuk, hangsúlyozzuk, hogy hiszünk neki és köszönjük meg, hogy elmondta. Még így is hosszú lesz az út, mire elhiszi: nem hibás.