Az elmúlt években nem beszélhettünk az államháztartás tartós egyensúlyának megteremtéséről. A 90-es évek közepén bevezetett Bokros-csomag és a közelmúltban végrehajtott költségvetési kiigazítások mind ékes bizonyítékai annak, hogy jelenleg nem létezik olyan fék az államháztartáson belül, amelyik megakadályozná a ciklikus túlköltekezést. Hazánk több alkalommal változtatta meg a konvergenciaprogramban az euróövezethez való csatlakozás makrogazdasági sarokszámait. Ezek tarthatósága nem kizárólag a dokumentumban rögzített mutatók reális tervezésétől, hanem a következő években érvényesítendő költségvetési fegyelem tényleges megvalósításától is függött.
Előre kellene tervezni
A Pénzügyminisztérium által készített tanulmány – amely A költségvetési rendszer megújításának egyes kérdéseiről szóló koncepció címet viseli – a fenti kérdésre próbál megoldást találni, meggátolni a költségvetés egyenlegének rontását. Új elemként jelenik meg a többéves tervezés. A tanulmány szerint a parlament nem tárgyalhatna olyan törvényjavaslatot, amely a következő években az államháztartás egyensúlyára negatív hatással lenne. Vagyis nem lenne lehetőség különböző halasztott fizetési konstrukciók alkalmazásával determinált többletkiadásokat okozni a jövőre nézve.
Az elgondolás – a többi, itt nem részletezett elemével együtt – valóban kiegyensúlyozottabb költségvetési politikát eredményezne, azonban korántsem ad megoldást a büdzsé „mélyben” rejtőző problémáira.
Mikroszintű bizonytalanság
A költségvetési források és az állami feladatok követelményrendszere között nem látszik összefüggés. A javaslat utal arra, hogy a benyújtott törvénymódosításokat abban az esetben nem lehet elfogadni, ha azok a költségvetés számára többletterhet, vagy a bevételek csökkentését eredményezik.
Ha a jogszabályi változások indoklása elsősorban szakmai szempontok, nem pedig költségvetési korlátok mentén történik, akkor felmerül a kérdés: hogyan lehet „beárazni” ezeket a tervezett változásokat? A javaslatok egy részénél ez persze nem okoz problémát, mert a hatás viszonylag pontosan előre jelezhető, azonban a legtöbb esetben nem állnak rendelkezésre a szükséges információk. Ahhoz, hogy ez a probléma megoldódjon, nem makro-, hanem mikroszinten kell vizsgálódni.
Egyes intézményeknek „jobban megy”
A költségvetési szervek szintjén a helyzet változatlan. Az elmúlt évek megszorításai sok esetben nem változtattak a működés módján, és néhány kivételtől eltekintve még nehezebb anyagi helyzetbe kerültek az intézmények. E mögött a működésük rugalmatlansága áll, aminek az oka a szervezeti ösztönzők, a motiváció teljes hiánya.
Az intézmények finanszírozási helyzete között továbbra is óriási különbségek vannak. A saját bevétel – melyet nem, vagy nem teljes egészében kell befizetni a központi költségvetés részére – a legtöbbször kiegyensúlyozott költségvetést jelent. Ha viszont az intézmény a működését kizárólag állami támogatásból finanszírozza, és emellett az érdekérvényesítő képessége is alacsony, akkor folyamatosan válságmenedzselést kell folytatnia.
Komplex megközelítés szükséges
A költségvetési stabilitás fenntartására vonatkozó garanciális elemek bevezetése fontos előrelépést jelentene, de ez önmagában nem hoz teljes körű megoldást. Ehhez először ki kell alakítani az állami feladatok követelményrendszerét, hozzá kell kapcsolni a megfelelő finanszírozási szükségletet, és végül a szervezetet – és a benne tevékenykedő embereket – érdekeltté kell tenni a minél hatékonyabb működés elérésében. A mérhetőség biztosítása az egész folyamat sikerének fontos tényezője.
A honlapon található tanulmány alapján a költségvetési fegyelem fenntartását egy külön intézmény, az Országgyűlés Költségvetési Hivatala támogatná, amely nem utolsó sorban elemző-értékelő tevékenységet végezne egy adatbázis alapján. Azonban a mikroszintű adatok nélkül az államháztartási szintű reformok eredményessége kétséges lehet.
