Hátrányuk viszont, hogy felbontóképességük véges, vagyis bizonyos nagyításokon – ez nagyjából 1500-szoros – túl nem használhatók; az ilyen, nanométeres, vagy annál is parányibb részleteket csak elektron-, vagy atomerő-mikroszkóppal lehet felderíteni. Az amerikai University of California kutatói azonban most új megoldásukkal kitolták a fénymikroszkópok alkalmazhatóságának alsó határát: úgynevezett hiperlencsét szerkesztettek, amely legalább két nagyságrenddel nagyobb nagyításra képes elődeinél.
A fénymikroszkópok felbontóképességét az úgynevezett diffrakciós határ korlátozza: ha két pont távolsága kisebb a fény hullámhosszánál, akkor azokat a fénnyel nem lehet megkülönböztetni. Létezik azonban a fénynek egy olyan tartománya, amely ettől függetlenül alkalmas lehet a parányok vizsgálatára. Ezek az evaneszcens, vagy tovatűnő hullámok, amelyeket mindeddig nem, vagy csak korlátozottan sikerült hasznosítani a fénymikroszkópokban. Ezzel a névvel azokat a hullámokat illetik, amelyek még, úgymond, teljes fényvisszaverődés esetén is behatolnak a mintába. E hullámok intenzitása azonban 150 nanométeres távolságon belül elhal az anyagban, ezért összegyűjtésük igencsak nehézkes, pedig amennyiben ez sikerülne, akkor segítségükkel megvalósulhatna a 150 nanométernél kisebb struktúrák fénymikroszkópos vizsgálata.
Az amerikai kutatók most jelentős eredményt értek el ezen a területen. Olyan lencsét alkottak, amely képes az evaneszcens hullámok befogására. Ezt kvarckristályból, ezüst és alumínium-oxid rétegek ráhordásával hozták létre, és sikerült vele képet alkotniuk egy nanoszálakból kialakított demonstrációs célú, O és N betűket formázó feliratról: ebben a betűk mindössze 35 nanométeresek. A kutatók abban bíznak, hogy a diffrakciós korlát megkerülésével hamarosan az élő sejtek szervecskéinek vizsgálatára alkalmas fénymikroszkópot szerkeszthetnek.
