Tandíjmentes övezetek

Üres szólam, egy vicc a tandíjmentesség ígérete, ezt a törvény elfogadásától kezdve tudjuk! – mondja a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának (HÖOK) egyik munkatársa, aki a Figyelőnek csak azért nyilatkozik név nélkül, mert álláspontja olyannyira általános, hogy a HÖOK részéről bárki ugyanezt mondta volna. „Nem szervezhetünk minden héten tüntetést. Eddig négy állásfoglalásban hívtuk fel erre a problémára a figyelmet” – teszi hozzá keserűen. Az, hogy tiltakozásuknak egyelőre még sincs nagyobb visszhangja, azzal magyarázható, hogy a felsőoktatásba idén jelentkező fiatalok egyelőre nem foglalkoznak azzal, hogy hol, mennyit kell majd fizetniük, s milyen tanulmányi és szociális támogatásra számíthatnak. Elsődlegesen az érdekli őket, hova jutnak be, bejutnak-e egyáltalán – ez július 25-én, azaz jövő szerdán dől el, amikor meghúzzák a ponthatárokat. Utána jönnek csak rá, mennyire nem mindegy, hogy hol, milyen szakon, állami támogatású vagy költségtérítéses képzésen tanulhatnak-e tovább. A különbség ugyanis forint százezrekben, sőt, milliókban mérhető (lásd a keretes írást).

MINDENKI FIZET. A 2007/2008-as tanévtől gyakorlatilag mindenki fizet, másodévtől a nappali tagozatos, állami képzésre felvett diákok is: évi 105 ezer forintot, míg a mesterképzésben tanulók évi 150 ezret. (Ezek a törvényben szereplő középértékek, amelyektől az egyes intézmények plusz-mínusz 50 százalékkal eltérhetnek, ám a Magyar Rektori Konferencia határozata alapján egyelőre egységesen a középértékeket alkalmazzák). „Vállaljon mindenki részt a felsőfokú tanulmányai költségéből!”- jelentette ki egy évvel ezelőtt maga a kormányfő, amivel első hallásra egyet lehetett érteni. Azokra az érvekre, hogy az állami képzésben tanuló szegényebb diákokra aránytalanul nagy terhet ró a 105 ezer forintos tandíj – hivatalos nevén felsőoktatási képzési hozzájárulás -, a kormány azt válaszolta, hogy a legtehetségesebb 15 százaléknak majd mentességet adnak az intézmények, s ez a lehetőség be is épült a törvénybe. Most azonban, mikor eljött annak az ideje, hogy az egyetemek szenátusai meghozzák a döntést, kiderült, nem is olyan egyszerű ezt a feltételt teljesíteni. Az intézményeknek ugyanis maguknak kellene előteremteni azt az összeget, amennyivel megrövidül a büdzséjük, ha a hallgatók 15 százalékának jövőre elengedik a hozzájárulást. Erre kétféle lehetőségük van: vagy a saját költségvetésüket csoportosítják át, vagy annyival megemelik a többi hallgató tandíját, amennyiből kompenzálni tudják a jövő évi mentességet. Mivel azonban az idei felvételi tájékoztatókban már közölték az anyagi feltételeket is, utóbbi lépésre kevés oktatási intézmény volt eddig hajlandó (lásd a keretes írást). Egyrészt, mert azzal elriasztották volna a jelentkezőket, akik július 11-ig módosíthattak a megjelölt intézmények sorrendjén, másrészt ez a lépésük jogilag is támadható lenne. Informálisan úgy értesültünk, a legtöbb helyen vagy egyáltalán nem adnak mentességet, vagy csak a diákok 2-10 százalékának, viszont igyekeznek úgy átalakítani a szociális- és ösztöndíj-támogatási rendszert, hogy kompenzálják a terheket.

Erre reagál úgy Polónyi István oktatáskutató: a kompenzáció sosem lehet teljes, a korábbi állapothoz képest növekedni fog az egyenlőtlenség. Arról egyelőre sem a minisztériumi, sem az egyetemi vezetők nem beszélnek, hogy meghiúsulni látszik az a törvényalkotói szándék, amely szerint igazságosabbá válna a felsőfokú képzés. A tandíjat ugyanis egyfelől az intézmények forráshiányos állapota miatt vezették be (a teljes összeg az egyetemeknél, főiskoláknál marad, 30-50 százalékát fordíthatják hallgatói támogatásokra, míg a fennmaradó részt fejlesztésre, s az oktatói bérek emelésére), másfelől azonban arra való tekintettel is, hogy fizessenek a magasabb társadalmi rétegek fiataljai is.

A szaktárca írásban válaszolt lapunknak arra a kérdésére, hogyan javulhat ilyen körülmények között az esélyegyenlőség. „Ez egy olyan keretszabályozás, amellyel a felsőoktatási intézmények élhetnek, a minisztérium azonban nem kíván beavatkozni a működésükbe, de nincs is erre lehetősége” – olvasható a közleményben. A minisztérium úgy érvelt, a hátrányos helyzetű (a törvény által leírt meghatározásnak megfelelő) tanulók, továbbá a gyermekgondozáson lévő kismamák továbbra is tandíjmentesek lesznek. Másfelől, az egyetemeknek, főiskoláknak több lehetőségük van arra, hogy a kiváló teljesítményű hallgatókat elismerjék, s folyamatosan növekedhet a szociális alapú juttatás összege is. A minisztérium szerint, ahogyan egyre több évfolyam lesz tandíjköteles, úgy jut 2007-ben 25-40, 2008-ban 30-40 míg 2009-ben 35-40 százalékkal több pénz erre a célra, mint jelenleg. Gábor Kálmán oktatáskutató azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy nem a minisztérium, hanem az egyetemi tanácsok döntenek arról, hogy a diákok hány százaléka, milyen feltételek megléte esetén részesül tandíjmentességben. Így korántsem biztos, hogy az elvárásokat az esélyegyenlőség megteremtése érdekében határozzák meg, s valószínűbb, hogy az eddig privilegizált helyzetben lévők érdekeit bástyázzák körbe.

FEUDÁLIS HIERARCHIA. Az alapprobléma az, hogy a felsőoktatás úgy váltott a szocializmusból a piacgazdaságra, hogy közben nem dolgozott ki programokat az esélyegyenlőtlenség minimalizálására, de legalábbis a csökkentésére. A magasabb társadalmi presztízsű csoportok maradtak kedvezőbb helyzetben, a mai napig túlnyomórészt ők részesülnek a felsőoktatáson keresztül elérhető támogatásokban, míg a kevésbé tehetős rétegek egyre inkább el vannak vágva azoktól. A társadalmi igazságtalanságon a kormány úgy akart változtatni, hogy mindenki számára fizetőssé tette a képzést. „Csakhogy az új szabályozás sem garantálja az esélyegyenlőséget, sokkal inkább alkalmas arra, hogy megerősítse az egyetemi feudális hierarchiákat. A különbségek nemhogy csökkennének, inkább növekedni fognak. Az alacsonyabb, rosszabb helyzetű társadalmi rétegek be sem kerülnek a felsőoktatásba, vagy nagyon hamar kihullnak onnan” – prognosztizálja Gábor Kálmán.

Azért nem mindenki ilyen pesszimista. Lukács Péter oktatásszociológus például abból indul ki, hogy a legszegényebb rétegek gyerekei eddig sem nagyon jutottak be a felsőoktatásba, viszont az állam fedezte sok olyan hallgató ingyen tanulását, aki erre nem szorult rá. Nem szabad, de nem is lehet addig megalapozottan értékelni a képzési hozzájárulás hatását, amíg nem ismert, hogy a diákok milyen tanulmányi, szociális és lakhatási kompenzációban részesülnek, hogyan alakul a diákhitel rendszere, illetve milyen irányban befolyásolja a pályaválasztást a tanulmányok fizetőssé tétele. Eléri-e például azt a célt, hogy a fiatalok jobban igazodjanak a munkaerő-piaci elvárásokhoz.