Valójában Anglia, Svájc és az Egyesült Államok galériáiban és művészeti vásárain kristályosodik ki, hogy a következő néhány évben merre vesz irányt a műkereskedelem, kik lesznek azok a sztárok, akik a business által vezérelt erős marketingháttérrel működő művészeti piacon meghatározóak lesznek. A 2006-os publikált aukciós forgalomból kiindulva a műtárgyüzlet felét az Egyesült Államokban bonyolítják, nagyjából évi 15 milliárd dollár körül. A legsikeresebb alkotók forgalma pedig több százmillió dollár; Pablo Picasso – 339 245 929 –, Andy Warhol – 199 392 443 – és Gustav Klimt – 175 143 589 – dollár volt. Minden szám azt mutatja, hogy a műtárgykereskedelem előtt óriási lehetőségek állnak.
Leopold Museum (Bécs)
Erre ráérezve Bécs évtizedek óta fokozott erőfeszítéseket tesz azért, hogy a volt Monarchia központja regionális művészeti centrummá is váljon. A város és az osztrák politika vezetői nem találtak ki semmi eredetit, kizárólag azt ismerték fel, hogy a művészet, a kultúra és egy élhetővé tett város növeli a tőkevonzó-képességet. Ugyanis nem elég a megfelelő üzleti infrastruktúra, arról is gondoskodni kell, hogy a tőkebefektetők, a cégvezetők és nem utolsó sorban a bécsiek jól érezzék magukat a városban.
Bécs bátor és progresszív; a határozott várospolitikai akarat lassan meg is hozza az eredményét, az építészetileg nem túl izgalmas Bécs mára elvitathatatlanul Kelet-Közép-Európa művészeti központjává fejlődött. Összehangolt és átgondolt, az állami és a magánszféra kölcsönös érdekei mentén Bécs dobott egy nagyot és a meglévő tradicionális művészeti helyszínek – Burg, Albertina, Művészettörténeti és Iparművészeti Múzeum – mellett létrehozta a belváros közepén a múzeumnegyedet, a kortárs képzőművészet találkozási pontját. A terv annyira jól felépített, hogy a múzeumnegyed mára Bécs egyik legfontosabb közösségi terévé vált.
—-Távol Amerikától—-
Ugyanakkor Bécsben minden magánigyekezet ellenére egyelőre nem fejlődtek még ki azok a markáns nemzetközi súllyal is bíró, intézményesült kortárs galériák, amelyek a nemzetközi képzőművészeti világban mértékadóak lennének. Mégis, elsősorban a kortárs osztrák és kelet-közép európai szerzők terén a bécsi műkereskedelem erős. Mivel Európának ennek a szeglete nem tud egyelőre igazi kortárs világsztárt felmutatni, ezért az árak ennek függvényében maradnak el a nemzetközi – angol és amerikai – szinttől. Ha egy kortárs az Egyesült Államokban mondjuk 50 ezer amerikai dollár, akkor egy hasonló kelet-közép-európai (a marketing és márkaépítési különbségek miatt) nagyjából 10-30 ezer amerikai dollár. A megítélésbeli különbségeket jól mutatja Fehér Lászlónak az a képe, ami tavaly nem kelt el egy nemzetközi aukción, valószínűleg az ismertség hiánya miatt.
Tehát annak érdemes Bécsben vásárolnia, aki elkötelezettséget érez a kortárs kelet-közép-európai szerzők iránt és megfelelő kockázatvállaló képessége van arra, hogy kivárja azt az időt, amikor a nemzetközi műkereskedelem felfedezi magának Európának ezt a régióját. (most Kína, India, fekete Afrika a „sztár” régió).
A nemzetköziség okán is érdemes Bécsben befektetési lehetőségek után nézni, a döntéshez azonban nagyon sok háttér-információval kell rendelkezni. Ha valaki nemzetközileg ismert és keresett szerzőt kíván vásárolni, érdemes Bécsben tájékozódnia, mivel a bécsi galériák nemzetközi kapcsolatrendszere jobb hatásfokkal működik, mint a magyar kollégáké, igazi sztárokért azonban Svájcba, Berlinbe, New Yorkba és Londonba kell utazni.
—-Koncepciótlanság—-
Bécsből nézve sajnos magyar és budapesti modell nincs. A magyar múzeumok a Szépművészeti Múzeumot kivéve forrás- és koncepcióhiányban szenvednek. A kultúr- és várospolitika nem biztosít megfelelő feltételeket, és nem követel hosszú távú koncepciókat az intézményektől. A magángalériák kíméletlen árversenybe kényszerítették magukat, a pozíciók megtartása mellett nem marad idő és energia a nemzetközi kapcsolatrendszerek ápolására, építésére. A magánszféra nagyon óvatosan áldoz művészeti programok támogatására, azt is sután, elsősorban üzleti megfontolások alapján teszi.
A szponzorok sok esetben a „tömegbutítást” támogatják, az elért fogyasztók mennyisége a fontos számukra, pedig ha Széchenyi így gondolkodott volna, ma nem lenne Akadémia. Már évente többször is van ugyan buli a Falk Miksa utcában, és van a Plug – kortárs művészeti „vásár” is – de be kell látni, hogy amíg a szándékok, az erőforrások és a lehetőségek párhuzamosan, egymást lerontva, olyan nagyon magyar módra léteznek, addig Budapest láthatatlan marad a világ művészeti térképén.
A magyar galériatulajdonosok odaadnák a fél karjukat, ha a Pestről építkező nemzetközi kapcsolatrendszer olyan lobbyerővel bírna a nemzetközi műkereskedelemben, mint a bécsi. Budapest egyelőre szinte csak a hazai szerzőkre koncentrál, itt nem lehet, vagy csak nagyon nehezen lehet nemzetközi szinten is izgalmas európai szerzőt vásárolni. Az a kevés aki megüti a nemzetközi mércét, például Birkás Ákos, El-Hassan, Csörgő, már nem csak hazai galériáktól vásárolható meg.
A folyamatos és jól szervezett bécsi művészeti élet mellett folyamatosan nő a jelentősége a hároméves múltra visszatekintő VIENNAFAIR-nek is, ami sajátos hidat kíván ütni a nagy nemzetközi kortárs művészeti fesztiválok, vásárok által gerjesztett kereslet és a kelet-közép-európai kínálat közé. Az idei bécsi kiállításnak több magyar vonatkozása is volt: Fajó János festményeit egy pozsonyi, Maurer Dóra képeit egy bécsi, Csörgő Attila munkáit egy ljubljanai galéria kínálta.
Bécs-Budapest tengely: Knoll Galéria
A Knoll Galéria egyaránt meghatározó szereplője az osztrák és a magyar műkereskedelemnek is. Hans Knoll 1985-ben alapította bécsi galériáját. A kezdetben saját művészekre támaszkodó, nemzetközi stratégiát kialakító galéria nyitott kelet felé, az osztrák művészek mellett magyar, cseh, szlovák, szlovén, lengyel alkotókat is felvett a kínálatába. 1990-ben Budapesten, a Jókai téren terjeszkedett a Knoll Galéria. Hans Knoll nem kereskedőnek, hanem fejlesztőnek (developer) vallja magát. Menedzselt művészeinek és a piacnak a hosszabb távú fejlesztésére, építésére is vállalkozik. A galéria együtt dolgozott Birkás Ákossal, Sugár Jánossal, Károlyi Zsigmonddal, El-Hassan Rózával és Bernát Andrással.
