„A közgazdaságtan nem nyugodhat az élet főkönyvszerű felfogásán!”
(Frank Knight)
A béremeléssel nincs baj
Az államháztartás hiányának kezelésére máris kínálják a „régi, jól bevált receptet” a közgazdaguruk, ideértve a Világbank és az IMF szakértőit is: ez a nadrágszíj meghúzása!
Nos, az egy főre jutó magyar GDP az Európai Unió huszonöt tagállama átlagának a 60 százaléka, míg a reálbérszínvonal csupán a 42 százaléka, a reálnyugdíj pedig még kevesebb. Ebből következik, hogy a magyar munkavállaló (a humán tényező) a teljesítményhez képest is messze alulfizetett, alulértékelt. Nem a lakossági túlfogyasztás, nem a „megalapozatlan” bér-és nyugdíjemelések tehát az egyensúlyi zavarok fölerősödésének valós okai, sőt azok az inflációt sem növelték érdemben. Aki ebben az irányban próbálja keresni a kitörési pontokat, az vakvágányon halad.
A 2003. júniusi forintleértékelés (sáveltolás) miatti kamatemelés volt a hiány hirtelen felduzzadásának legfőbb okozója, nem a Medgyessy-kormány „meggondolatlan” béremelése. Az a közalkalmazotti béremelés helyes lépés volt, össze kellett volna kötni az elkerülhetetlenné vált reformokkal, például az államapparátus leépítésével, erre akkor éppen megvolt a kellő pszichikai feltétel.
A magánosítás nem javított a gazdaságszerkezeten
A magyar gazdaság alapproblémája az évtizedekkel korábban kialakult rossz makroszerkezet továbbcipelése, amin sajnos a beáramló külföldi tőke sem változtatott. A külföldi tőke jelentős része a privatizáció révén áramlott be, vagyis a meglévő, elavult makroszerkezetet konzerválta azzal, hogy valamelyest modernizálta a meglévő termelőkapacitásokat. Másrészt az adókedvezményre és az olcsó munkaerőre alapozott ágazatokat, tevékenységeket honosította meg, mint amilyen a szimpla alkatrész-összeszerelés. Akad persze pozitív példa is, amikor a kutató-fejlesztő részleget ide telepítették, de ez nem érte még el a „kritikus tömeget”, nem vált meghatározóvá.
Az évtizedeken át megszokott magas infláció elfödte a beteg gócokat, elrejtette a bajok okait, mert az elavult szféra életben maradhatott inflációs árnyereség révén, vagyis rossz költséggazdálkodásának, alacsony technikai színvonalának következményeit tovább tudta hárítani a fogyasztóra. Ezen a helyzeten a ciklikusan fellépő fiskális-restrikciós, nadrágszíj-összehúzó hullámok alapvetően nem változtattak, tehát phirruszi győzelem volt mindenfajta „csomag” csalóka egyensúlyt javító rövid távú hatása. E csomagok legfőbb eredménye csupán az lett, hogy mindig sikerült elodázni a valós reformokat, például a túlköltekező, felduzzadt állami adminisztráció és a versenyképtelen szféra állami támogatásának leépítését.
Jól érzékelhetők a „húzd meg – ereszd meg”-ciklusok rángatózó szakaszai a magyar külkereskedelmi mérleg ábráján. A fiskális megszorítás átmeneti, csalóka egyensúlyjavulást eredményez, majd miután kimerültek rövid távú tartalékai, illetve a politika dinamizálni igyekszik a gazdaságot, jön a következő egyensúlyborulás. Az egésznek semmi értelme, ördögi kör, amelyből ki kellene végre törni! Bármilyen fiskális restrikció, nadrágszíjmeghúzás óriási károkat okoz: lefékezi a gazdaság modernizációját és alkalmazkodását a világgazdasághoz.
A Kádár-korszak hibái tovább élnek
2003-2005 között az államháztartási hiány növekedése 1500 milliárd forinttal úgy ment végbe, hogy közben a külkereskedelmi és a fizetési mérleg javult! Nem a romló külkereskedelmi teljesítmény, de nem is a béremelés idézte tehát elő az államháztartás hiányának drasztikus romlását, Gyurcsány Ferencnek tehát nincs igaza: a hiány nem a kisember zsebében cincog, mint bér-, vagy nyugdíjtöbblet. A hiány a reformokra képtelen kormányzati politika eredménye és nem a lakossági túlfogyasztásé, a „felelőtlen” jövedelemkiáramlásé.
Jó lenne elfelejteni már a „tücsöknemzet” legendát. A Kádár-rendszer idején sem arról volt szó, hogy az adósság terhére éltünk jól, lettünk a „láger legvidámabb barakkja”. Az akkori relatíve magas életszínvonal mögött az önkizsákmányoló életmód áll, amelynek árát most fizetjük egyébként romló egészségügyi és halálozási mutatóinkban. A mezőgazdaságban a „háztáji”, az iparban, szolgáltatásokban a kft., a bt., a gmk., a másod-harmadállás, vagyis az anyagiakért folytatott versenyfutás szférái, amik felőrölték annak a korosztálynak az egészségi, fizikai, biológiai tartalékait. A Kádár-rendszer idején fölvett 3,8 milliárd dollárt bizony beruházásokra és nem fogyasztásra költöttük (a nyugati bankárok és kormányok arra nem is adtak volna hitelt!), csak éppen rossz beruházásokra. Kohászati és textilipari rekonstrukció, eocénprogram, liászprogram, stb. Tehát az elavult szerkezet konzerválására, és nem az átalakítására.
Reagennél és Thatchernél működött
Valójában Nyugaton, a nagy szerkezetváltás idején (1980-as évek) a monetáris szigor vagyis az infláció megfékezése, a nemzeti valuta külső megerősítése (leértékelésének megakadályozása) fiskális oldalon éppen növelte az állam mozgásterét, vagyis az állam áldozhatott az életszínvonal, az életbiztonság növelésére, erősítésére. Margaret Thatcher kormányzása idején (1979-1990), a válság leküzdése közben jelentősen emelkedett a brit reálbér színvonala.
A monetáris szigort fiskális lazaság kísérhette tehát: ugyanezt a módszert alkalmazta Ronald Reagan elnökségének két ciklusa (1981-1989.) alatt. A gazdaságpolitikát az eredményessége minősít: a „reaganomics” húzta ki a ’80-as években a nyugati világot a súlyos strukturális válságból, miután 1980 és 1986 között 13,5 százalékról 1,9 százalékosra csökkent az éves amerikai infláció, miközben 40 millió új munkahely keletkezett, több mint az USA-n kívüli nyugati világban összesen.
Van különbség azonban az Egyesült Államok akkori és Magyarország mai helyzete között: most nem lehet napirendre tűzni itthon az adócsökkentést, ahogy ezt a Fidesz a választási kampány fókuszába helyezte. 1981-ben a Reagan-kormánynak a célja az adócsökkentéssel főként a külföldi tőke odacsalogatása volt. Mellesleg Magyarország tizenöt éve ezt a politikát követi, amikor a külföldi tőkének adókedvezményt, sőt vissza nem térítendő támogatást ad. (Lásd például a dél-koreai cég gumiabroncsgyári beruházására adott 14 Md forintnyi támogatást!) Megjegyzendő, hogy az állam adóbevételeinek mintegy 80 százaléka származik Magyarországon a személyi jövedelemadóból. Ez egészen elképesztő (és roppant igazságtalan!) arány.
Reagannek egyébként főleg a csillagháborús program (a Szovjetunió kifárasztása) miatt volt szüksége fiskális lazaságra, ehhez teremtette meg a játékteret a monetáris szigorral. Ezzel szemben a magyarországi fiskális „terror” éppen a monetáris lazaságot eredményezte, annak minden súlyos reálgazdasági következményével.
Megszorítás helyett pénzstabilitás
Mindebből következik, hogy a hiányt nem fiskális restrikcióval, nadrágszíj-összehúzással kell felszámolni, hanem éppenséggel a monetáris szigor erősítésével, az állami apparátus leépítésével.
Ha letörjük teljesen az inflációt, vagyis megteremtjük a pénzstabilitást, akkor akár 4-5 százalékponttal is csökkenhet a jegybanki alapkamat. Márpedig egyetlen százalékpontnyi csökkenés 140 milliárd forinttal javítja az államháztartást. (Az állam 14 000 milliárd forint adósságállomány után fizeti a kamatot. Ma az éves kamatteher 1500 milliárd forint, több mint az egészségügyi kiadás!) Mi következik ebből? Az, hogy pusztán a pénzstabilitás megteremtésével le lehet faragni a mára valóban elviselhetetlen mértékűvé felduzzadt hiányt.
(A szerző közgazdász, a Pécsi Tudományegyetem docense)
