Vajon elrendeli-e Bush, hogy a légierő és a különleges egységek bevetésével megtámadják Iránt? Amióta az elnök január végén elmondta szokásos éves beszédét az unió helyzetéről, szinte alig telt el nap anélkül, hogy ne történt volna valami Iránnal összefüggésben, vagy az adminisztráció ne fokozta volna retorikáját. Világosan látszik az is, hogy az Egyesült Államok megkezdte egy iráni légi csapás előkészületeit. (Ennél nagyobb szabású támadás aligha lehetséges, hiszen a szárazföldi erők már-már erejükön felül le vannak kötve.)
Irakban egyre erősödik az irániakkal szembeni ellenségesség, s ugyanez már máshol is megfigyelhető. Az iráni-afganisztáni határon nemrég bombát robbantottak az iráni Forradalmi Gárdának címezve. Eközben az Egyesült Államok természetesen igyekszik „bizonyítékokat” gyűjteni az iráni fenyegetésre vonatkozóan, olyanokat, amelyek igazolhatnák a támadás megindítását.
Tekintsük mindezt blöffnek? A világ talán nyugodtan kivárhatná a választ, ám ahogy Irán egyre jobban halad atomprogramjával, Bush elnöki mandátuma pedig a végéhez közeledik, az események dinamikája kiszámíthatatlanná és irányíthatatlanná válhat.
Joschka Fischer.
ÚJABB FÉLMUNKA? Akárcsak Irak esetében, az Egyesült Államok ereje megint elég lehet ahhoz, hogy elkezdjen egy háborút, ahhoz azonban nem, hogy meg is nyerje. Ugyanakkor egy iráni katonai kaland sokkal komolyabb következményekkel járna, mint az iraki háború. A lehető legrosszabb eshetőség egy újabb közel-keleti félmunka volna. Ezt nemcsak a térség érezné meg súlyosan, hanem Európa is.
Hogyan reagált Európa az alapvető biztonsági érdekeit érintő új fejleményekre? Tony Blair brit kormányfő már magáévá tette az amerikai kormány konfrontatív retorikáját. Jacques Chirac francia köztársasági elnök nyílt spekulációba bocsátkozott arról, hogy egy vagy két atombombával Irán nem jelentene komoly fenyegetést, tekintettel a nukleáris válaszcsapás lehetőségére – okfejtése annyira megdöbbentett francia tisztségviselőket, hogy siettek korrigálni az államfő megjegyzéseit. Ami Angela Merkel német kancellárt illeti, ő biztonsági konferenciákon olyan beszédeket mond, amelyeknek az Egyesült Államokban kedvező a fogadtatása, ezt leszámítva azonban Németország inkább a háttérben marad.
Úgy tűnik, Európa kerülni igyekszik a kockázatokat, még ha ez a közös érdek és a NATO-szolidaritás rovására megy is. A német haditengerészet a libanoni partokat védi a Hezbollahtól, míg más európai országok a libanoni szárazföldi békefenntartásból vállalnak oroszlánrészt. Az Afganisztán északi részén komoly katonai erővel jelen lévő Németország sokáig egyáltalán nem reagált a délen az új erőre kapott tálibokkal harcoló szövetséges kanadaiak segítségkérésére. Berlin most oda akar küldeni néhány Tornado harci gépet, felderítési célokra – ami több a semminél, de nem sokkal.
Biztonságpolitikai szempontból Európa jelenleg stagnál, ha épp nem visszafejlődik, holott az egységre soha nem volt akkora szükség, mint most. A három európai nagyhatalomnak – és különösen az EU soros elnöki tisztét betöltő Németországnak – meg kell találnia a módját a stratégiai biztonsági ügyekben való együttműködésnek. Ellenkező esetben Európának nem lesz komoly szava, ha a dolgok eldurvulnak. Márpedig Iránban és a Perzsa-öbölben már elég feszült a helyzet.
Ha az Egyesült Államok az idén megtámadná Iránt, a következmények elsősorban és leginkább a Közel-Keletet sújtanák, de érezhetőek volnának a régiótól nyugatra, így Európában is, méghozzá hosszú ideig. Ha pedig Irán kitart, és sikerül atomhatalommá válnia, annak Európa úgyszintén megfizetné az árát. Az öreg kontinens számára nagyon nagy tehát a tét.
Pontosan fogalmazva: két, egymást kioltani látszó biztonsági érdek forog kockán. Az egyik az Iránnal való háború elkerülése, a másik annak megakadályozása, hogy az ország atomhatalom legyen. Lehetséges azonban összeegyeztetni és közös stratégiává formálni ezt a két érdeket, nevezetesen úgy, ha az EU a hatékony elszigetelés, a féken tartás és a közvetlen tárgyalások hármas megközelítésmódját alkalmazza.
EURÓPA FELTÉTELEI. Az európai vezetőknek, élükön Merkellel, Blairrel és Chirackal, közösen kellene biztosítaniuk az Egyesült Államokat arról, hogy Európa kész határozott lépéseket tenni az Iránnal szembeni szankciók fokozása terén, még ha ezért akár fájdalmasan nagy gazdasági árat kell is fizetnie. Ebbe azonban csak két előfeltétel teljesülése mellett szabad belemenniük. Először: a katonai csapás opciója kerüljön le a napirendről. Másodszor: valamennyi érintett ország és szereplő – tehát az Egyesült Államok is – kezdjen közvetlen tárgyalásokat Iránnal. Az elszigetelésnek a közvetlen tárgyalásokkal kiegészített politikáját tovább javíthatná a Szíriával szembeni közös stratégia, amelynek nem „rendszerváltásra”, hanem „koalíciós váltásra” kellene irányulnia, vagyis arra, hogy Szíria adja fel szoros szövetségesi viszonyát Iránnal. Az EU külügyminiszteri tanácsa részéről fontos és helyes döntés volt az Iránt sújtó szankciók elfogadása. A pénzügyi szankciókkal szembesülve az iráni politikai elit egyre inkább belátja, mi a konfrontatív magatartás ára. Határozottan folytatni kell a nyomásgyakorlás e formáját, elutasítva ugyanakkor a háborús kalandorságot.
Európán múlik, hogy közös és eltökélt fellépéssel megakadályozza a két legrosszabb fejleményt Iránban: a háborút és a nukleáris fegyverkezést. Kulcsfontosságú európai és transzatlanti biztonsági érdekek forognak kockán. Most Európáé és főként az EU-elnök Németországé a felelősség, hogy okosan cselekedjen.
A szerző Németország volt külügyminisztere és alkancellárja, a német zöld párt, a Bündnis 90/Die Grünen egyik vezetője © Project Syndicate/Institute of Human Sciences, 2007
