Nem kell meteorológusnak lenni ahhoz, hogy valaki előre megjósolja: a május és a június különösen forrónak ígérkezik az idén az Európai Unióban. Ekkor fordulnak ugyanis célegyenesbe a következő hétéves uniós költségvetési ciklus pénzügyi csomagjáról folyó tárgyalások, amelyeken el kell dőlnie, hogy az EU mennyi pénzből gazdálkodik majd a 2007 és 2013 közötti időszakban, és ami még fontosabb, kinek, mennyi jut a bőség egyre szűkülő kosarából.
Esztergom-Párkányi híd. Magyarország külön kezelné a határon átnyúló projekteket.
A pénzügyi terv elfogadása hagyományosan szenvedélyes viták tárgya az unióban, holott a szóban forgó, hét év alatt elköltendő 800-1000 milliárd euró közötti összeg alig több a tagállamok bruttó nemzeti jövedelmének (GNI) 1 százalékánál. A 2000-2006-os időszakról 1999 márciusában született meg a végleges megállapodás, így most hat év után kezdődik újra az alkudozás. A folyamatot azonban két körülmény a szokásosnál is kiélezettebbé teszi. Az egyik az unió tavalyi bővítése, amely tízzel megnövelte a támogatásra szoruló országok számát, miközben a cechet álló államok nem lettek többen. A másik a kedvezőtlen gazdasági háttér, amely tovább csökkenti a tehetős országok adakozókedvét. A közös költségvetéshez legjobban hozzájáruló tagországok közül kerülnek ki a legnagyobb államháztartási hiányt felhalmozók is, így számukra az otthoni nadrágszíjmeghúzás egyúttal az uniós büdzsé fogyókúrára fogására is ürügyként szolgál.
HATOK BANDÁJA. Történik ez éppen akkor, amikor az Európai Unión belüli fejlettségbeli különbségek minden korábbinál kirívóbbak, azaz mindennél nagyobb szükség volna a közös kiadások „bővítésarányos” növelésére. Hallani sem akar viszont erről az a hat tagállam – Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Hollandia, Svédország és Ausztria -, amely szigorúan a bruttó nemzeti jövedelem 1 százalékában korlátozná az uniós költést. A „hatok (és a velük szimpatizálók) bandájának” követelésével szemben kínál méltányos alternatívát az Európai Bizottság javaslata, amely a hét év átlagában 1,14 százalékos GNI-arányos kiadási szinttel számol. Ez összegszerűen bő 200 milliárd euróval lenne több a hat nettó befizető ország ajánlatánál.
Budapestről dönteni kell
Immár biztosan tudható, hogy – relatív fejlettsége miatt – a Közép-Magyarország régió és azon belül Budapest 2007-től elveszíti a legbőkezűbb támogatási alapokra való jogosultságát. Az ország másik hat térségét nem fenyegeti ilyen veszély. A központi régió viszont két év múlva egy másik kalapba kerül át, éppen ezért az Európai Bizottság a hasonló helyzetű régiók számára egy olyan megoldást javasol, amelynek értelmében „új helyükön” átmenetileg magasabb támogatásban részesítenék ezeket, mint a strukturális alapok második célterületén belül már régebben ebbe a kategóriába tartozó térségeket. Csakhogy Brüsszel általában az előző pénzügyi időszak átlagát veszi alapul a támogatás mértékének meghatározásakor. Budapestnél pedig komoly gond, hogy 2004 és 2006 között az egy főre jutó támogatás mértéke mindössze fele-harmada volt a régi tagországokénak. A kormány azért lobbizik, hogy a támogatást olyan kiindulási alapról számítsák, mintha a központi régió a tagság első három évében is magkapta volna a hasonló kategóriájú régiókat megillető teljes támogatási rátát.
A központi régió fent vázolt „visszaminősítése” – legalábbis támogatási szempontból – azért is veszélyes, mert miután több mint 3 millióan lakják, a változás a GDP 4 százalékának megfelelő közösségi forrásfelhasználás magyarországi elérését is megkérdőjelezné. Elemzők egyebek mellett ezért is tartanák megfontolandónak Pest megye és Budapest néhány esztendeje sokat emlegetett szétválasztását.
A magyar kormány éppen azt szeretné elkerülni, hogy a „kurtítás” a legbőkezűbb felzárkóztatási forrást, a leendő konvergencia alapot érintse, amely alá a központi régió kivételével az egész ország területe is tartozik majd. Bízvást számítani lehet a regionális támogatások legnagyobb kedvezményezettjének címét a spanyoloktól megöröklő Lengyelországra, amely némi tanakodás után szintén „a legtöbbet, mi kapható” jelszóval indul harcba a pénzekért. Varsó ugyanis felmérte, hogy Törökország, majd esetleg Ukrajna későbbi csatlakozásával nagy a valószínűsége annak, hogy a tavaly taggá vált államok „jóltartása” csak egyetlen költségvetési periódusig tart, azaz a lehető legjobban ki kell használni az addig rendelkezésre álló időt.
A kezdeti habozás után a magyar kormány is egyre jobban közeledik a bizottság javaslatához. Baráth Etele, európai ügyi miniszter erről biztosította nemrég Brüsszelben Danuta Hübnert, a regionális politikáért felelős biztost. A bizottsági tervezet, bár nagyvonalú az új tagokkal szemben – hazánknak például 2007 és 2013 között évi 800-900 milliárd forint felzárkóztatási támogatást helyez kilátásba -, olyan technikai szabályokat tartalmaz, amelyek nem egy esetben megnehezítenék a papíron járó pénzek tényleges felhasználását. Az egyik ilyen kihívás az az uniós szabály, amely előírja, hogy egy ország GDP-jének legfeljebb a 4 százalékát veheti fel felzárkóztatási (strukturális és kohéziós) támogatás formájában. A magyar kormány ezt a felhasználási szintet mindenképpen garantálni szeretné (sőt a jelek szerint a túlteljesítését sem zárja ki), ezért bizonyos támogatásokat kivenne a 4 százalékos körből. Baráth szerint a hazánkat a leendő uniós tagokkal összekötő közlekedési folyosók fejlesztését például közösségi érdekeket szolgáló beruházásként lehetne elismertetni. A kormány azt a mások által felvetett elképzelést is támogatja, hogy a határokon átnyúló beruházásokat finanszírozó Interreg program helyére lépő területi együttműködési alapot se számítsák be a 4 százalékos felhasználási határértékbe. Mások, így például a lengyelek, a vidékfejlesztési forrásokat hagynák figyelmen kívül a szabály érvényesítésekor.
FEJPÉNZ. Magyarország azon a módszeren is változtatna, amellyel az egyes országokban és régiókban az egy főre jutó támogatás mértékét kiszámolják. A jelenlegi szabályok szerint ugyanis a spanyol régiók 2007 után is nagyobb egy főre jutó támogatásban (fejpénzben) részesülnének, mint az új tagállamok térségei – hiszen Spanyolországban magasabb az egy főre jutó GDP -, amit magyar részről méltánytalannak tartanak. A probléma persze ismét csak megoldható lenne, ha a szegényebb országok esetében nem a GDP 4 százaléka lenne a maximális érték, szemben a gazdagabb tagállamokkal.
A magyar kormányt a Közép-Magyarország régió és azon belül Budapest jövője is nyugtalanítja, hiszen viszonylagos fejlettsége miatt a központi régió 2007-től immár bizonyosan elveszíti a legbőkezűbb támogatási alapokra való jogosultságát. Kellően megalapozott és hatékony lobbizással azonban van esély arra, hogy az ország elkerülje ezt a csapdát (lásd külön).
Magyarország azt is ellenzi, hogy a kohéziós alapokra is kiterjesszék azt a szabályt, miszerint az adott tárgyévre lekötött támogatásokat legkésőbb két éven belül fel kell tudni használni, különben elvész a pénz. Brüsszel ezzel az úgynevezett n+2-es szabállyal nagyobb pénzügyi fegyelemre szeretné rászorítani a tagállamokat, ám magyar félelmek szerint ez komolyan veszélybe sodorja a nagy közlekedési és környezetvédelmi infrastruktúra-fejlesztéseket támogató kohéziós alapok felhasználását. A kohéziós alapnál ugyanis olyan kiugróan nagy forrásokról van szó, amelyeket csak akkor lehet két éven belül lehívni, ha hasonlóan nagy beruházások kivitelezésére fordítják. Félő azonban, hogy Magyarországon ilyen nagy projektek már csak korlátozott számban állnak rendelkezésre.
