Szezonvég. Mint szó, és mint hangulat, mindig csendes melankóliával tölt el. Kivéve a szezonvégi kiárusítást, mert akkor fél áron lehet jó holmihoz jutni a következő szezonra, és ha valaki nem sznob, akkor most veszi meg a jövő nyári mokaszinját, amiben csak annyi a rizikó, hogy kiderülhet: a következő nyár végképp elmarad, és már hótaposó csizmára lesz szükség. Egyáltalán: mi az, hogy szezonvég? Hol volt itt szezon? Ami nem is létezett, annak hogyan lehet vége? Az Úristen, vagy – ahogy tetszik – az univerzum tartozik nekünk egy nyárral. Ami jár, az jár, mert az nem járja, hogy csak úgy elmarad valami, ami emberemlékezet óta létezik, és amitől az év többi részében az akkumulátor működik bennünk, mert valamikor a régi, a hosszan tartó, megbízható nyár feltöltötte. Egyelőre nem vagyunk eszkimók (csak leszünk), egyelőre úgy vagyunk beállítva, hogy nem eszkimó nyár van nyáron, hanem rendes közép-európai nyári nyár.
És most ráadásul a szezonvég jegyében vége van a dinnyeszezonnak is. Szomorú. Megint elmúlt egy dinnyeév. Mert nekem hozhatják januárban a ki tudja honnan importált dinnyéket, fogadáson, követségi protokoll-vacsorán vagy elegáns étteremben: az nem ugyanaz. Sem ízre, zamatra, sem kulináris eseménynek. Ízre még csak nem is halvány mása egy jó csányi dinnyének júliusban, másrészt én szeretem a szezonális gyümölcsöket. A primőrt. Amikor az ideje van. Amikor esemény a szájban az első cseresznye, málna, sárgabarack, dinnye. A primőr premierje. Gyerekkorában az én lányom – erre neveltük – úgy vette a szájába az év mindenkori első gyümölcseit, hogy ragyogott az arca a gyönyörtől, és ezt mindmáig emlegeti. Mégis, az ő három gyermeke, tisztelt unokáim, egész évben nagyjából ugyanazokat a gyümölcsöket eszik. Mert egész évben minden kapható. Sajnálom őket, hogy nem ismerik az év első gyümölcsének mámorát.
Én a dinnyével akkor kerültem szoros kapcsolatba, amikor horoltam a gazt a csányi dinnyeföldeken. (Horoló = nem hegyes, hanem széles homoki kapa.) Szüleimmel először egy jászsági tanyára telepítettek ki Budapestről a nép ellenségeiként 1951-ben, majd bekerültünk Csányra. A híres dinnyések falujában akadt munka bőven a kitelepítetteknek is. Ott lettem dinnyeszakértő (ha már az egyetemet nem folytathattam német és angol szakon). A csányiak dédelgetik a dinnyét, azért olyan jó. Már februárban gyeptégláznak. Ez sziszifuszi munka, minden gyeptéglában, mint anyaméhben, egy-egy dinnyemag sarjad, ezt ápolják, óvják, figyelik minden mozdulását. Aztán megfelelő időben kiköltöztetik a megizmosodott palántát a földekre, ott folytatódik a dédelgetés. Majd hónapok múltán megszületik a dinnye. A büszke csányi dinnye.
Ami nem csak azért olyan jó, mert így gondozzák, hanem mert maguk a csányiak is szeretik. (Szakácsnak is az a jó, aki élvezi az ételt.) Bicskával eszik, úgy vágják, mint a szalonnát, és egy-egy kenyérdarabot szelnek hozzá. Csak alföldi fehér parasztkenyérrel jó (mint a szőlő). Válogatnak a dinnyerakásból. A sárgadinnyét a fogása és mindenekelőtt az illata árulja el. A görögöt pedig lapogatni kell, mint a ló farát.
Görögdinnyéből én a hagyományos fekete-zöldet, nem a csíkos baseball formájút szeretem. Csak az előbbi tud olyan mélypiros és hersegőn hasadó lenni, hogy gyönyörűséget adjon. Sárgadinnyékből a turkesztán a kedvencem, rejtélyes hieroglifa-rücskeivel a héján, belül gyönyörzöld és illatos. Az ananászdinnye az a sárgabélű fajta, amit általában a pármai sonka mellé is adnak (de nem Csányon). A kettő keresztezése a kantalup, aránylag ritka, de ritka finom is. Cikkelyes a formája, de turkesztáni a rücske. Végül a Togo teljesen sárga és sima, mint a Salamon töke. Az előkelő salamoni státus ellenére ő a legjellegtelenebb, én sosem eszem.
Vége a szezonnak, vége a nyárnak. Szeptember 5-én megérkezik Lőrinc, és hivatalosan belepisil a dinnyébe. Kár. Még eleszegettük volna kicsit. Mi, nyár nélküli, közép-európai eszkimók.
