Most, amikor az Ön által kezdeményezett gazdaságpolitikai nyilatkozatot csak három párt írta alá, nem gondolja, hogy rossz volt az időzítés?
– Sir Digby Johns, az angol gyáriparosok szövetségének elnöke szerint például egyáltalán nem. Azt mondta róla, hogy ebből az látszik: Magyarország nagyon világos modellt követ, amely bizalmat ébreszt a befektetőkben, mert a versenyképességet, a gazdaság növekedését helyezi előtérbe. Látszik belőle, hogy az ország ráébredt: az európai szociális modell önmagában nem értelmezhető, versenyképességi dimenziója is kell, hogy legyen.
– De háromnegyed évvel a választások előtt egy ilyen kezdeményezés óhatatlanul politikai kampánytöltetet kap. Nem így történt?
„Megbízható gazdasági környezetet szeretnék, amelyben a befektető kiszámítható viszonyokat lát.”
– Ha a politikai elit úgy kívánja, hát keresse meg a felelőseit annak, hogy az elmúlt 15 évben miért nem lehetett egy ilyen megállapodást tető alá hozni, és ebben a felelősségben osztozzon mindkét oldal. Írországban az uniós csatlakozást követő hosszú stagnálás után, az 1987-es társadalmi és gazdasági megállapodást követően a GDP ugrásszerű növekedésnek indult. Magyarországon pedig az idén kell kidolgozni a második nemzeti fejlesztési tervet – az ország felzárkóztatási programját -, amely ha jól sikerül, bizonyos területeken ki is emelhet bennünket a 25 EU-tagállam közül. Értelmezhetetlen az a megközelítés, hogy most éppen kampányidőszak van. Nem mondhatjuk azt az Európai Uniónak, hogy nem tudjuk leadni a fejlesztési tervet, mert választások lesznek. A világ legnagyobb informatikai gyártói közül többekkel is tárgyalunk, hogy ide jöjjenek. Mondjuk nekik azt, hogy kilenc hónapig várjanak a döntésükkel? Nincs idő. Olyan mértékben felgyorsult a verseny a befektetésekért, a munkahelyekért, és olyan nagy sebességgel kell megalkotnunk egy, a többiekénél jobb fejlesztéspolitikai programot, hogy ahhoz némi bátorságra is szükség van. És a politikai elitben kell, hogy legyen ennyi politikai bátorság. Érzem egyébként a konszenzusteremtés lehetőségének csíráit: amikor például Matolcsy György, a Fidesz-kormány volt gazdasági minisztere sok tekintetben liberális gazdasági programot fogalmaz meg, vagy Járai Zsigmond jegybankelnök és Veres János pénzügyminiszter az inflációs célokat és a kamatpolitikát illetően meg tudnak egyezni.
– És hová sorolja be Orbán Viktornak a privatizáció esetleges felülvizsgálatára vonatkozó szavait?
– Először nem is akartam reagálni rá, mivel erősen koncentrálok a konszenzusra. Amikor arról beszélek, hogy új politikai elitre van szükség, akkor ennek egyik karaktere az kell legyen, hogy alapkérdésekben képes megállapodni: a gazdaságpolitikát, a fejlesztéspolitikát és harmadikként az egészségügyet látom ilyen területeknek. Ám Orbán kőszegi beszéde pontosan szembemegy azzal, amit én szeretnék; hogy megbízható gazdasági környezetet teremtsünk, amelyben a befektető, a tulajdonos – az, aki munkahelyeket teremt – kiszámítható viszonyokat lát, mind gazdasági, mind jogi, mind pedig politikai szempontból. Ami ezzel szembe megy és elbizonytalanít, az akkor is veszélyes, ha a tőkeellenességre épülő demagóg fordulatok nyilvánvalóan hozhatnak szavazatokat. Álláspontom szerint nagyon komoly tudathasadásos állapot jellemzi a Fideszt. Egyszerre van jelen Matolcsy Györgynek és Stumpf Istvánnak a konszenzuskereső politikája, továbbá az agresszív, bezárkózó mindent tagadás Áder János részéről, valamint Orbán Viktornak az a fajta szélkakas politikája, amiről azt gondolom, hogy kizárólag a populista demagógia vezérli. Nem gondolhatja komolyan, hogy ha az állam kéri, akkor a tulajdonos majd visszaadja a privatizált javakat, mert ez a narratíva a XX. század Magyarországának sötét évtizedeit idézi. A Fidesznek ki kellene találnia, hogy valójában merre akar haladni. Mert szét lehet verni azt, amit én javasolok, vagy amit akár Matolcsy György is javasol, de akkor kell helyette valami más. Egy alternatív gazdaságpolitika, aminek viszont a nyomát sem látom.
– Nem állhat a hétvégi beszéd összefüggésben azzal, hogy privatizációs kérdésekben mintha a kormány is elbizonytalanodott volna? A Malév esetében például az elmúlt napokban az SZDSZ is visszavett a korábbi, mielőbbi privatizációt sürgető álláspontjából.
– Legalábbis a sajtóban rengeteg téves információ jelent meg erről. Az SZDSZ továbbra is a privatizáció élharcosa, s én személy szerint is hiszek abban, hogy Magyarországon sok cég van, amelyeket lényegesen hatékonyabbá lehetne tenni, ha magántulajdonba kerülnének – ott vannak például a Volán-társaságok. A Malév kapcsán pedig mindig is azt mondtam, hogy három szempontot tartok szem előtt. Egyrészt olyan légitársaságunk legyen, amely nem az adófizetők tízmilliárdjait emészti fel. Másrészt olyan tulajdonosra van szükség, amely Magyarországot turisztikai és logisztikai téren a fejlesztés irányába viszi, és nem abban érdekelt, hogy szűkítse a magyar légi közlekedés mozgásterét. A harmadik szempont pedig az, hogy mintegy 30 milliárdos államilag garantált hitelt ne engedjük bedőlni, és az ajánlattevők érdemi garanciával rendelkezzenek arra vonatkozóan, hogy ezeket a hiteleket vissza is fogják fizetni. Mindig is azt mondtuk Kuncze Gábor SZDSZ-elnökkel és Veres Jánossal együtt, hogy ha ezen feltételek teljesülnek, akkor eladjuk a Malévot. Ha nem, akkor nem.
– Lát-e reményt arra, hogy ebben a kormányzati ciklusban értékesítsék a légitársaságot, vagy a kérdés lekerült a napirendről?
– A pénzügyminiszterrel közösen elemezzük a Malév üzleti tervét, hogy mennyit kell a veszteség finanszírozására fordítani. Érdemi változást jelenthet a Malév helyzetében, piaci értékében a Oneworld szövetséghez való csatlakozás lehetősége is. Elképzelhető, hogy érdemes a Malév magánosítását a Budapest Airportéval összekötni.
– A Budapest Airport Rt. eladása tekintetében sincs elbizonytalanodás?
– Megyünk előre, mint a gőzmozdony. Nagyon jelentős privatizációs bevételekre számíthatunk, de ennél is fontosabb a versenyképesség. Ha sikerül olyan jelentős befektetőt találnunk, amelyik turisztikai és logisztikai szempontból fejleszt, akkor Magyarország ebből az ügyből sokkal többet profitálhat, mint amennyi önmagában a privatizációs bevétel lesz.
– Számít-e valamilyen politikai visszhangra azt követően, hogy a repülőtér privatizációjának első fordulójában kiesett a nemzeti nagytőke ajánlata?
– Nem szeretnék foglalkozni sem az okkal, sem a pályázók személyével, mert folyamatban van a verseny, de nagyon rossz volna, ha a tőke eredete szerint vizsgálnánk a végeredményt. Azt kell szem előtt tartanunk, hogy ki adja a legtöbbet, és ki az, akiről elhisszük – mert vagy bizonyította, vagy egyértelművé teszi -, hogy hozzá tud járulni az esedékes nagyon komoly turisztikai, logisztikai fejlesztésekhez. Ezzel együtt engem erőteljesen foglalkoztat, hogy a patrióta gazdaságpolitika hogyan jelenhet meg az Európai Unióhoz csatlakozott Magyarországon. Miként tudjuk a nagytőkéseinket hozzásegíteni ahhoz, hogy regionális multinacionális cégekké váljanak? De még inkább a kis- és középvállalkozók, a kkv-szektor esetében látom azt, hogy sürgős segítségre van szükségük, ami a piacbővítési lehetőségeiket illeti.
– A kkv-k struktúraváltását helyezte célkeresztjébe a Fidesz is, amely szerint a jelenlegi kormány elhanyagolja őket. Matolcsy György például elfogadhatatlannak tartja, hogy a gazdasági tárca új koncepciójában 10 százalék alá csökken a végleges tőkejuttatás aránya ennek a szektornak.
Kóka János mondja
A JÖVŐ ÉVI BÜDZSÉRŐL: „A privatizációs bevételeket – így a Budapest Airport Rt. értékesítéséből származót is – az államadósság csökkentésére kell fordítanunk. Nem volna jó ugyanis, ha a magánosításból befolyó jelentős bevételeket a költségvetési problémák megoldására fordítanánk. Nem gondolom ugyanakkor, hogy – mint egyes elemzések sugallják – jövőre 800 milliárd forintos ésszerűsítésre lenne szükség és lehetőség. Amennyiben az adócsökkentésből származó évi 150-200 milliárdos bevételkiesést, meg a konvergencia-programban vállalt 0,6 százalékpontnyi deficitcsökkentési kötelezettséget összeadjuk, ez legalább 250-350 milliárdos többlettakarékossági megoldást igényel jövőre. De még ha számvitelileg megoldható is lenne – amint hogy nem az -, akkor sem gondolnám, hogy a kieső összeget privatizációs bevételekből szabadna fedezni. A megoldást az állam hatékonyságának növelésében látom.”
A MÁV-RÓL: „Itt a vége, nem görgethetjük tovább ezt a csődtömeget. Ugyan nem személyi döntésekhez kötöm a változásokat, de az elmúlt fél évben legalább négy meghatározó vezetőt cseréltünk le a vasúttársaságnál, s a jövőben sem lesz ez másként, ha be tudunk hozni kiváló szakembereket. A lényeg azonban, hogy szeptember közepe felé előállok egy tízpontos javaslattal a vasút radikális átalakításáról.”
AZ IHM-RŐL: „A kormányban a jelenleginél sokkal markánsabb felületre van szükség az informatika, a modernizáció, az elektronikus közigazgatás, az információs társadalom fejlesztése érdekében, ezt egyébként már tíz éve hajtogatom. Azonkívül, hogy az Informatikai és Hírközlési Minisztériummal kapcsolatos sajtópletykákat én is olvastam, semmiféle kormányzati egyeztetésben nem vettem részt a tárca átalakításának szándékával kapcsolatban.”
– Nemrégiben egy napilapban érdekes összeállítás jelent meg arról, hogy tavalyelőtt a kisvállalkozásoknak különböző hazai finanszírozású pályázatokon juttatott 12 milliárd forintból 15 ezer új munkahelyet hoztak létre, míg a multiknak 2004 és 2008 között szánt, több mint 60 milliárd forintos állami támogatás (befektetéseik átlagosan 17 százaléka) mindössze 6 ezer munkahely létesítéséhez elegendő. Ez sem győzi meg a kkv-knak nyújtott közvetlen támogatások hasznosságáról?
– Nem szeretnék bántó lenni, de egyik szám sem igaz. Először is, az említett lap úgynevezett mandátumkérő levelekhez jutott hozzá. Vagyis jön egy befektető, megajánl egy összeget, én pedig a gazdasági kabinettől mandátumot kérek, hogy meddig mehetek el az állami támogatásban. Ennek mindenkori mértéke egyébként szolgálati titok, hiszen ekkor a tárgyalási pozíciónkat hoznánk nyilvánosságra. A tényleges, megvalósuló támogatás-intenzitás pedig kevesebb mint a fele annak, amit az a bizonyos cikk említett, valójában 10 százalék alatt van. Nagy nemzetközi verseny dúl a befektetésekért, s ebben mi nyertesek vagyunk úgy, hogy a támogatás-intenzitásunk kevesebb mint a fele a szlovákiainak. Ez nem is csoda, hiszen ott 16 százalékos munkanélküliséggel küzdenek. A Hangkook-beruházás esetében is egy ponton azért szálltunk ki a versenyből, mivel nem fogunk soha meg nem térülő presztízsberuházásokat támogatni adófizetői pénzből. Több mint 15 millió forintba került volna egy munkahely, ahol majd 100-120 ezer forintos bruttó bért fizetnek alacsony hozzáadott értékű munkáért. De akiket idecsábítunk, azok esetében szó sincs arról, hogy csak 6 ezer munkahelyet teremtenének 2004 és 2008 között. A nagyvállalatok primer munkahelyteremtéseit illetően már most 15 ezernél tartunk, de ennél sokkal több a másodlagos foglalkoztatás-bővítés. Ha például a Suzuki fejleszt Magyarországon, az kis- és középvállalkozások tucatjainak adhat munkahelyet. A beszállítói programot eddig minden kormány elhanyagolta, közben Szuzuki Oszamu úr negyedévente közli velem, elege van abból, hogy 10 és 20 százalék körül van bizonyos termékcsoportoknál a magyarországi beszállítói részarány. Neki nem jó, hogy Japánból kell idehozni az alkatrészeket. Van dolgunk bőven, hogy a kis- és középvállalkozók termékeit megismertessük a nagyokkal, s ebbe nagy energiát kívánunk befektetni.
– Annál inkább tűnik kevésnek a kkv-knak szánt 12 milliárd…
– Megint nem tudom, honnan jön ez a szám, hiszen ha megnézzük az Európai Unió magyarországi operatív programjait, a kis- és középvállalkozások eddig csak a Gazdasági Versenyképességi Operatív Programból körülbelül 80 milliárd forintot kötöttek le. De ahogyan a nagyvállalatoknál sem vagyok híve a közvetlen támogatásnak, úgy csak meg tudom ismételni, hogy nem hiszek az olyan pályázati rendszerekben, amelyek tartós hiányosságokat, piacot, vagy versenyképességet próbálnak pótolni. Egyébként most éppen az ír modellt vizsgáljuk, ahol a gazdasági versenyképesség prioritására érkező uniós pénzek nagy részét betették tőke- és hitelgarancia-alapokba és hosszú lejáratú, kedvező kamatozású, igen kedvező feltételekkel rendelkező kölcsönt tudnak így refinanszírozni. Az állam nem jelenik meg a piacon, viszont nagy a verseny a bankok között a céges ügyfelekért. Helyezzék ki ők ezt a terméket!
– Ehhez viszont fejlett hitelezési, megfelelő adósminősítési rendszerre is szükség lenne. Nem gondolja, hogy a kis- és középvállalkozásoknak továbbra is nagyon nehéz hitelhez jutniuk?
– Ezt nem feltétlenül írom alá. Ott van a Széchenyi kártya, amely hatékony megoldás a forgóeszköz-hitelezésre – talán éppen azért, mert kivettük az állami struktúrákból és a kamarákkal együtt nagyon rugalmas rendszer működteti. De a mikrohitel-program esetében például a korábban rövid futamidőt, az alacsony felvehető összeghatárt, a kedvezőtlen feltételeket megváltoztattuk – és az elmúlt tizenkét hónapban meredeken nőtt a kihelyezés. Ahogy a Magyar Fejlesztési Bank hitelprogram-
jait is egyszerűsítettük, átláthatóbbá tettük. Már nem a szervezethez igazítjuk a szolgáltatást, hanem fordítva: a hitelfelvevői igényekhez a szervezetet. Ahogy azt az üzleti életben megtanultuk…
