Beváltotta több hónapja függőben hagyott fenyegetését a londoni Fitch Ratings hitelminősítő intézet, és leminősítette a magyar állam hosszú távú forintadósságát. A forintkötvények besorolása így is a befektetői kategóriában maradt, azon belül fokozódott le a negatív kilátású „A plusz” helyett stabil „A” osztályzatúra (a devizaadósság minősítésén nem változtattak). Éppen ennek közlése előtti napon, lapzártakor írtunk arról, hogy a forint 60 fillért erősödött a külkereskedelmi mérleg kedvező alakulásának hatására, de ekkor a Fitch úgy 1,50-et visszagyengített rajta.
Ám ezek átmeneti ingadozások. Mindez nem kavart különösebb port. A Pénzügyminisztérium (PM) cáfolta, hogy rossz állapotban lenne a gazdaság, nem értette, miért pont most lépett a londoni intézet, és Draskovics Tibor, a tárca vezetője leszögezte: nem változtat a pénzügypolitikán. „A leminősítés nem kapcsolható össze aktuális fejleménnyel” – fejtette ki Borbély László András, az Államadósság-kezelő Központ Rt. vezérigazgató-helyettese is, aki úgy látja: a forintkötvény-hozamok mindenképpen magasabbak annál, mint amit a befektetői besorolás indokol. Még Adamecz Péter jegybanki alelnök is kételkedik abban, hogy a Fitch lépése újdonságot jelent-e a pénzpiacon, bár sietett megemlíteni azt is: a történtek a fiskális politika múltbeli hibáival magyarázhatók.
A Fitch lépéséhez az apropót a PM-nek az államháztartás 2004. évi hiányára vonatkozó adatai adták (Figyelő, 2005/2. szám). A deficit ezek szerint a GDP 5,3 százaléka (a magánnyugdíj-rendszer kapcsán nyújtott térítések nélkül 4,5 százaléka) lett. Némi lefaragás történt ugyan a 2003-ban elért 6,2 százalékos hiányhoz képest, ám az eredmények jócskán elmaradtak a tavaly év eleji kormányzati célkitűzéstől, hiszen akkor 3,8 százalékról volt szó. A londoni intézet szerint a költségvetési deficit „jelentős és makacs”, ez növelte az államadósságot, kibillentette egyensúlyából a gazdaságot, rontotta a folyó fizetési mérleget, kikezdte a gazdaságpolitika hitelességét, továbbá késlelteti az euró bevezetésének menetrendjét.
SZINDRÓMA. Ha az államháztartásban nem teljesülnek a kitűzött célok, az a gazdaságpolitika hitelességét ássa alá, azaz nő az állami adósság után fizetendő felár. Ámde, mondták erre többen, a Fitch leminősítésével pusztán utólag regisztrálta az egyensúly romlását, hiszen már tavaly év elején engedtek a költségvetési törvényben kitűzött célból, majd ősszel ismét módosítottak, és az így megnagyobbított célpontot végül csak sikerült eltalálni. Ám úgy látszik, a múlt évre közölt tényadat a Fitch számára bizonyság volt az egyensúly tartós megrendülésére. Ha az államháztartási deficit makacs, akkor folyvást megkérdőjeleződik a 2010-es euróövezeti csatlakozás, amelynek feltételeként a hiányt 3 százalék alá kellene leszorítani 2007-ig. Emellett vészesen nő a külső finanszírozási igény, a fizetésimérleg-hiány már csúcsokat dönt, amiért a londoni elemzők – sokakhoz hasonlóan – megint csak a magas költségvetési deficitet hibáztatják. Ez az úgynevezett ikerdeficit szindróma: az állami bevételeket meghaladó közköltekezés az uralkodó feltételezés szerint az import elszaladásához és így a fizetési mérleghiány megugrásához vezet.
Ha a külső és a hazai finanszírozási igény egyszerre nő, azt persze a kockázatok emelkedéseként élik, élhetik meg a pénzpiaci szereplők, emiatt az államháztartás csak növekvő felár mellett finanszírozható. Ám ez a folyamat jobbára már 2003-ban lezajlott a forintkamatok nagyarányú emelkedése formájában, miután a jegybank az alapkamat drasztikus emelésére kényszerült. A tavalyi év már az óvatos kamatcsökkentés jegyében telt (az év eleji 12,5 százalékos alapkamatot decemberre több lépésben 9,5-re vágták), amit azzal magyaráznak, hogy a befektetők még mindig kockázatosnak ítélték a forintbefektetéseket. Ennyiben a Fitch lépése valóban értékelhető utólagos alkalmazkodásnak is, elvégre a forintkötvények árát eddig is jócskán megkérték.
A FELTÉTELEZÉS. De mennyiben felel meg a valóságnak az ikerdeficit feltételezése? Még mindig a költségvetés duzzasztja-e a fizetésimérleg-hiányt? Az ikerdeficit uralkodó felfogása az egyes nemzetgazdasági szektorok pénzügyi pozícióinak vizsgálatán alapul. A tetemes államháztartási hiány eszerint sok pénzt szív el a hazai gazdaság más szereplőitől, illetve, ha itthon nincs elég megtakarítás, a külföldi befektetőktől. Ha viszont az állam eladósodása csökken, akkor a hazai megtakarításokból több jut az üzleti szektor fejlesztésére, illetve a gazdaság kevesebb külföldi forrásra szorul rá.
A pénzügyi pozíciókat az úgynevezett nettó finanszírozási képesség alakulása mutatja: hogyan változik a fő szektorok (a vállalatok, a lakosság, az államháztartás, a külföldiek) pénzeszközeinek és tartozásainak különbsége, azaz, végül is: ki kinek fizet? A végső soron pénzt beszedők (megtakarítók) pozitív, a pénzt kiadók (eladósodók) negatív előjellel szerepelnek (lásd a táblát). Az utóbbi években igen jelentős átalakulás zajlott le a szektorok közti finanszírozásban. Csökkentek a lakossági megtakarítások és a nem-pénzügyi vállalatok hitelfelvételei, miközben az államháztartás hiánya 2002 óta megugrott. Jóformán két szektor maradt a „placcon”: az eladósodó államháztartás és a hitelező külföldi pénztulajdonosok. Ez különösen a kilencvenes évek második feléhez képest szembetűnő változás: akkor ugyanis a háztartások nettó megtakarítása a GDP 8,5-10 százaléka között mozgott, a vállalatok pedig a GDP több mint 9 százalékának (2000-ben 11,5 százalékának) megfelelő mértékben adósodtak el. Az utóbbi két évben viszont a magyar gazdaság külső pénzügyi pozíciója nagymértékben a költségvetéstől függ. Ha nagyobb az állami eladósodás, akkor az (a 0,2-1,2 százalékos lakossági megtakarítás mellett) csak külföldi finanszírozással oldható meg. A költségvetési szigor tehát, legalábbis úgy tűnik, nagymértékben javítja a külső pozíciót és így a pénzpiaci biztonságot is.
A külföldi szereplőknek a magyarok áruk, szolgáltatások ellenében vagy jövedelemként fizetik ki a pénzt, így a külfölddel szembeni negatív magyar nettó finanszírozási képesség egyezik a folyó fizetési mérleg hiányával (pontosabban ennek az államközi és egyéb viszonzatlan fizetésekkel korrigált értékével). Éppen az lenne az ikerdeficit: a költségvetési pozíció közvetlenül hat a folyó fizetési mérlegre.
Csakhogy, ha megfigyeljük, az utóbbi években az összefüggés féloldalasnak bizonyul (lásd a grafikont): ha nő az államháztartási hiány, akkor ezzel nagyjából párhuzamosan a folyó fizetési mérleg is „szépen” romlik. A költségvetési szigorítás viszont nem javítja feltétlenül a folyó fizetési mérleget. Persze a fő egyensúlyi mutatók, amelyekről beszélünk, sok pontatlanságot is magukban rejtenek. (Például az egyszerűség kedvéért az államháztartási hiány alakulását pénzforgalmi alapon, a könyvelési trükkök kiküszöbölése nélkül követjük nyomon. Így a költségvetési pozíció 2000-2001. évi javulásában közrejátszanak az Orbán-kormány költségvetésen kívüli szervezeteknél elbújtatott kiadásai is, amelyeket azután a Medgyessy-kormány 2002 végén ismert el a büdzsében, a GDP csaknem 2 százalékának megfelelően rontva az akkori pozíciót.) Ezzel együtt úgy tűnik, jóval könynyebb rontani a közkiadások által a külső mérleget, mint javítani rajta. Az oksági kapcsolat mintha aszimmetrikus lenne.
BONYOLÍTÓ TÉNYEZŐ. Az idegenforgalmi mérleg is jócskán bezavar a képbe. A folyó fizetési mérleg főbb összetevőit vizsgálva (lásd a grafikonon) látható: az idegenforgalmi bevételek és a kiutazó magyarok költéseinek különbsége jelentősen csökken az évtized elejétől (különösen a bevételek apadása miatt). Az áruforgalmi hiány GDP-hez viszonyított aránya hullámzó volt, ám 2003 második felétől fogva folyamatosan csökkent. Ennek ellenére a folyómérleg-hiány rekordmagasságokba: a GDP 9 százalékára vagy efölé kúszott fel. Az azonban nemigen állítható, hogy az idegenforgalmi bevételek visszaesésében a laza költségvetési fegyelem lenne ludas.
Mindent egybevéve, nem biztos tehát, hogy nagyobb költségvetési szigorral esetleg javítható lenne a külső mérleg is. Ám a hitelességre törekvő gazdaságpolitikának vállalkoznia kell a merész feltételezésre.
