Akár egykor a Bourbonok, az Európai Unió vezetői sem tanultak semmit, és nem is felejtettek semmit. Sokan azt várták, hogy a 25 EU-tagország állam- és kormányfői a 2007 és 2013 közötti közös költségvetési keretről megállapodva múlt heti csúcstalálkozójukon képesek lesznek mérsékelni azokat a károkat, amelyeket az európai alkotmány franciaországi és hollandiai leszavazása okozott.
Tévedtek. Arról még csak-csak sikerült megállapodni, hogy az uniós alkotmány ratifikálásának a folytatását javasolják, saját belátásuk szerint, azoknak a tagállamoknak, amelyek eddig még sem a parlamentjükben, sem referendumon nem foglaltak állást a dokumentumról – a kérdésre a jövő év első felében térnek vissza -, a költségvetésről viszont nem született egyezség. Az olykor verbális pankrációra emlékeztető csütörtök-pénteki összejövetelen a nemzeti önzés megint felülkerekedett a közös érdekeken, tovább mélyítve ezáltal a válságot, amelybe az EU néhány hete sodródott, és amiből ki tudja, mikor kászálódik ki.
 |
 |
|
| Jean-Claude Juncker, és José Manuel Barroso. Hiába apelláltak a józan észre. |
|
CSÖKÖNYÖS ÖSZVÉREK.
A közös pénzügyi terv első nekifutásra való elfogadásának kudarca, bár nyugtalanító fejlemény, önmagában persze még nem tragédia. A jelenlegi, 2000 és 2006 között érvényes költségvetést is csak 1999 márciusában fogadták el, mégsem dőlt össze a világ. Ezúttal azonban sokkal többről volt szó, nevezetesen arról, hogy a tagországok önös érdekeiket félretéve visszaállítsák az Európai Unióba vetett bizalmat, amelynek további erodálása ebben a pillanatban előre nem láthatóan veszélyes spirált indíthat el. Hiába próbált azonban Jean-Claude Juncker, az EU soros elnöki tisztét betöltő Luxemburg kormányfője és José Manuel Barroso bizottsági elnök a józan észre apellálni, néhány kollégájuk az öszvérnél is csökönyösebbnek bizonyult. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen bagatell összegen, néhány százmillió eurón múlott a dolog.A túlfűtött hangulatú pénzügyi vita egyik negatív hőse Tony Blair volt. A brit kormányfő csak abban az esetben lett volna hajlandó a még Margaret Thatcher által 1984-ben az akkori torzulásokat korrigáló, Nagy-Britanniának jutó költségvetési visszatérítés (rebate) jelenlegi szinten történő befagyasztására, ha a közös büdzsé továbbra is erősen agrárcentrikus jellegét átalakítják, vagy legalábbis erre kötelezettséget vállalnak. Blair – akit ebben a svédek és a hollandok is támogattak – ugyanakkor jól tudta, hogy ez teljesen irreális követelés. A brit kormányfő (aki állítólag nem bánná, ha nem is lenne több évre szóló költségvetés) így nagyvonalúan visszautasított egy olyan ajánlatot, amely a brit visszatérítést 2007 és 2013 között éves szinten becslések szerint 5,5 milliárd eurón konzerválná.
Tony Blair makacssága valóságos Grál-lovagot faragott Jacques Chirac francia köztársasági elnökből, akinek így ezúttal – miután a maga részéről tett bizonyos engedményeket – nem kellett magyarázkodnia az újabb kínos epizód miatt. Jan Peter Balkenende, a népszavazási kudarc miatt szárnyaszegetté vált holland miniszterelnök ugyanakkor, hazája gazdagságát elnézve meglehetősen ellenszenves módon, fogcsikorgatva küzdött azért, hogy másfél milliárd euróval csökkentse a hágai számlát, és amikor ez nem sikerült neki a kívánt mértékben, elutasította az alkut. A briteken és a hollandokon kívül végül a svédek, a finnek és a spanyolok mondtak nemet a leendő büdzsé tervezetére.
SZEGÉNYEK GESZTUSA. A drámát csak fokozta, hogy hat új tagállam – köztük Magyarország – a megegyezés érdekében még azt is felajánlották, inkább lemondanak a nekik járó támogatások egy bizonyos részéről, ha ez hozzásegít a megegyezéshez. Erre a gesztusra persze jó okuk volt, hiszen a költségvetési tárgyalások elhúzódásával ők veszítenek a legtöbbet: vélhetően nem járulhatnak majd a kasszához 2007. január elsején. „Szégyelltem magam, ahogy hallottam, hogy egyik új tagország a másik után – egytől egyig a legszegényebbek – bejelentik, hogy a megegyezés érdekében készek lemondani pénzügyi járandóságuk egy részéről” – fakadt ki a luxemburgi miniszterelnök.
A szegények – végül pénzbe nem kerülő – gesztusa azonban jól illusztrálja a jelenlegi európai helyzetet, amelyben a tehetősebb tagállamok egyre kevesebbet tartanak az unió olyan hagyományos értékeiről, mint például a rászorulókkal szembeni szolidaritás. „Európa elfáradt. Régi eszményei már nem éltetik. Új eszményeiben pedig bizonytalan” – jellemezte a jelenlegi helyzetet a kudarccal végződött csúcs után Gyurcsány Ferenc magyar kormányfő. Mások, mint John Palmer az Európai Politikai Központ (EPC) igazgatója is, úgy vélik, hogy az Európai Unió küldetéséről és céljairól vallott közös felfogás virtuális összeomlása a válság igazi oka.
Jean-Claude Juncker, továbbá Wolfgang Schüssel osztrák kancellár is hajlott arra a megfogalmazásra, hogy a költségvetési vitában valójában az EU jövőjéről vallott két ellentétes nézet csapott össze. Az egyik oldalon Nagy-Britannia vezetésével azok az országok sorakoznak fel, amelyek szerint az európai integrációnak lényegében a szabad kereskedelem szintjén kell megrekednie. Ezzel szemben állnak azok az államok, amelyek egy politikailag egységes unióban gondolkoznak, mert csak így látnak esélyt a belső és külső kihívásokkal, például a globalizációval való szembenézésre. Részben a filozófiai különbség áll azon vita mögött is, hogy az uniós költségvetésnek hogyan kell kinéznie, és abból mire és mennyit költsenek. A britek és a svédek a történelem szemétdombjára hajítanák a régi EU egyik legfőbb vívmányának számító közös agrárpolitikát, mert anakronisztikusnak tartják, hogy a költségvetés 40 százalékát a lakosság 5 százalékára költsék. Közben elfeledkeznek arról, hogy a mezőgazdaságot kizárólag közösségi forrásokból pénzelik, ritka kivételként az uniós politikák között.
A sors fintora, hogy az egyébként hagyományosan integrációpárti franciák és a hollandok „nem” szavazata az EU alkotmányos szerződéséről rendezett referendumon azoknak a malmára hajtja a vizet, akik a „mind szorosabb unió” ellen vannak. Számos elemző vélekedik úgy, hogy London – amely éppen július elsején veszi át az elnökségi stafétabotot Luxemburgtól – megpróbál hosszabb távon előnyt kovácsolni a mostani elbizonytalanodásból, hogy a hozzá közelebb álló modell felé vigye el az uniót. Ebből a szempontból korántsem mellékes, hogy a következő bő két évben új vezetők kerülnek-e hatalomra a választásokon Németországban és Franciaországban.
Egyre bizonyosabb, hogy a sorozatos kudarcokat követő elbizonytalanodás az EU további bővítésén is éreztetni fogja a hatását. Jacques Chirac köztársasági elnök és környezete nyíltan pedzegeti, hogy a nagyobb EU működésének kereteket adó európai alkotmány nélkül a bővítés sem mehet úgy végbe, ahogy azt eddig tervezték. Nő tehát az esély, hogy Törökország, Horvátország és a volt Jugoszlávia többi utódállama uniós álmait szertefoszlathatja az EU-t hatalmába kerítő politikai válság.
