Legyenek jobb- vagy baloldaliak, a rendszerváltás óta hatalomra jutott elit soraiból mind többen aggódnak Csányi Sándor politikai ambícióinak jeleit érzékelvén. Ijedelmük – úgy tűnik – nem teljesen alaptalan, hisz egy, e hét elején szárnyra kelt hír már azt is beharangozza, hogy mi lesz a bankvezér politikai pályafutásának első állomása. Eszerint Csányi Sándor előkelő helyet kapna a Magyar Demokrata Fórum listáján. Jóllehet, ő maga e híresztelés kapcsán ismét kategorikusan cáfolta, hogy politikusi pályára kívánna lépni, semmi meglepő, semmi váratlan nem lenne abban, ha a rendszerváltás óta hatalmas gazdasági erőt felhalmozó, és politikusi körökben is komoly befolyásra szert tevő üzletember valóban a nyilvános politizálás mezejére lépne, pártot alapítana, vagy akár – mint azt korábban többen is megpendítették a sajtó hasábjain – miniszterelnöki törekvéseinek adna hangot a nyilvánosság előtt.
SZÉP ILDIKÓ, a Figyelő főmunkatársa
Akad közelmúltbéli, rendszerváltás utáni kelet-európai – jelesül oroszországi – példa arra, hogy a felhalmozódó gazdasági erő miként vezetett politikusi szárnypróbálgatásokhoz. Igaz, az ottani főszereplő Mihail Hodorkovszkij, a Yukos olajtársaság egykori első embere az elmúlt hetekben fölöttébb szokatlan körülmények között, teljesen ellehetetlenítve, egyenesen a börtön rácsai mögül próbált meg indulni a parlamenti képviselőségért. Nem járt sikerrel. E kétségbeesett kísérlet eleve kudarcra volt ítélve, hiszen az egykori olajmágnást két éve éppen a Kreml akarata juttatta börtönbe, mégpedig sokak szerint azért, mert a politikával kacérkodott, ráadásul sokkal magasabb szinten: Vlagyimir Putyin elnök alternatívájának szánta magát. Azaz, ha elfogadjuk, hogy 2003 októberében Hodorkovszkij politikai ambíciói vezettek a börtönig, a milliárdos ma nyilván a politikába akart futni menedékért.
INFLÁCIÓS MILLIÁRDOSOK. Nálunk aligha várhatók ilyen szélsőséges fejlemények. Nemcsak azért, mert a mi politikai kultúránk eltér az oroszországitól. A magyarországi gazdasági rendszerváltás is jócskán különbözik a Közép- és Kelet-Európában lezajlott folyamatoktól. A térség más tájain – az ismert orosz, ukrán, bolgár példák mellett Lengyelországban is – „inflációs milliárdos” haszonélvezői voltak a kilencvenes évek első felében kialakult apokaliptikus válságnak, a hiperinflációnak, akik a kapcsolatrendszerükkel megvásárolt vállalatok mögötti hiteleket később könnyedén visszafizették. Az így megerősödött oligarchák a politikát szinte tetszésük szerint mozgatták és mozgatják, pozíciójukat kevéssé kellett megosztani az újonnan jövő érdekcsoportokkal.
Magyarországon viszont a rendszerváltást kiváltó gazdasági és nemzetközi folyamatok nyugati irányultságot eredményeztek. A gazdasági krach nem egy még mélyebb válság, majd az azt követő rapid megindulás útján enyhült, hanem a jókora tőkeinjekció hatására. A hatalomváltó új, nagyrészt véletlenszerűen kiválasztódott politikai garnitúra a magyar adósságot nem ütemezte át, az adósságkezelés legmarkánsabb forrása a privatizációba, illetve a globális cégek itteni új leányvállalataiba beáramló nemzetközi tőke volt. Ezzel párhuzamosan természetesen a gazdaság részben egy felgyorsult, ám kelet-európai mértékkel nézve nem jelentős infláció, egy vállalati csődhullám, majd az azt követő bankkonszolidáció hatására átstrukturálódott. Éppen ezért nem alakult ki azonnal egy hazai tőkés csoport, amely érdemi politikai hatalmat tudott volna akkumulálni. Nálunk a rendszerváltás nem hozott létre gazdasági szuperelitet.
Az elmúlt 15 év első szakaszában a globális gazdasági szereplők sikeresebben tudták érdekeiket a politikai döntésekben érvényre juttatni, mint a vékony – nemzetközi méretekben pedig már-már jelentéktelen – hazai tőke. A régiós vagyon-toplistákba magyar vállalkozó sokáig nem fért be, a politikát érdemben egyikük sem tudta befolyásolni. A pártok választási kampányaikat az államtól szerzett összegekből és ingatlanokból finanszírozták, a magánerő szerepe nem volt domináns – egészen a legutóbbi időkig. Ugyanakkor, talán éppen a források hiánya miatt is, megszűnt a magyar pártpolitikai sokszínűség, egyre kevesebb párt uralja a politikai nyilvánosságot.
A fejlettebb világhoz hasonlóan, a magyar politika is a médiapolitizálás uralma alá került. A politikai marketing patikamérlegén kimért, és a médiában adagolt, elvek nélküli, szavazatmaximáló lózungok „vásárolják” a voksokat. A vezető pártok kisajátították a nyilvánosságot, a médiumokat szinte magukhoz láncolták különböző kifinomult, illetve esetenként közvetlen eszközökkel.
A szereplők állandósága pedig – a világon másutt is, nemcsak nálunk – vákuumot idéz elő, amelyben a magánmédiumokkal rendelkezők királycsinálóvá, sőt királlyá tudnak változni. Unalomig ismert példa Silvio Berlusconi olasz kormányfőé, aki a korábbi itáliai pártrendszer összeomlását kihasználva – marketingmódszerrel felépített imázsával – választási pártot gründolt. Kellett ehhez természetesen az olaszok teljes kiábrándultsága is a már megkopott arcokból és az elavult struktúrákból. Magyarország politikai kultúrája közelebb van e mediterrán jellegű olaszhoz, mint a Max Weber-i protestáns archetípus mentén kialakult angolszász vagy holland közélethez. Érdemes megvizsgálni tehát, kialakulhat-e hasonló folyamat Magyarországon.
HATALMI TÉNYEZŐ. Az utóbbi öt év a magyar magánbirodalmak látványos erősödését hozta. A kapcsolatrendszer multiplikatív hatása, Magyarország uniós csatlakozása okán a tőzsde, az ingatlanok, a gazdasági potenciálok felértékelődése, a tartósabb gazdasági növekedés miatti vagyonnövekedés olyan vagyonokat akkumulált, amelyek már európai szemmel is észrevehetőek. Csányi Sándor vélt – de még a maga által is elismert – vagyona például már megjeleníthető a kontinens gazdasági térképein. Ráadásul ő nemcsak mint széles portfólióval rendelkező tulajdonos, hanem mint nemzetgazdasági kulcspozíciókban irányító csúcsvezető is komoly hatalmi tényezővé vált. Egymást átfedő tulajdonosi és irányítói pozíciói felölelik a pénzügyi, energetikai, valamint mezőgazdasági és élelmiszer-ipari szektort, olyan ágazatokat tehát, amelyek nemcsak a nemzeti jövedelemben nagy súlyúak, de költségvetési kapcsolatuk is jelentős.
Csányi Sándor túlnőtte Magyarországot. Nyilatkozatai is, érdekeltségei terjeszkedése is régiós vezető irányt határoznak meg. Érdekeltségeinek eredményessége pedig – és ezen keresztül magánvagyonának gyarapodása – függ a politika jóindulatától. Ez azt jelzi, hogy a politikai szerepvállalás tulajdonképpen kényszer számára, amelyet gazdasági hatalmának megőrzése diktál. A bankadó bevezetésének példája jól megmutatta, hogy mégoly nagy üzleti ereje is mennyire sérülékeny, ha a jelenlegi pártstruktúra uralta és vezérelte állami költségvetés befoltozásáról van szó. Ha pedig az eredményes vállalatok megcsapolása megtörtént egyszer, megtörténhet máskor is. Hogy ne menjünk messzebb, Csányi másik komoly érdekeltsége, a Mol szintén ideális alanya lehet a sarcnak – akár a bányajáradékon, akár a földgáz árstruktúráján keresztül. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a magyar és európai költségvetés feneketlen kútjaként elfolyó agrártámogatásoknak szintén egyértelmű haszonélvezője a Csányi-birodalom.
LÉPÉSKÉNYSZER. Csányinak tehát lépnie kell. Egyfelől azért, mert nagyra nőtt gazdasági ereje okán megteremtődött a helyzet ahhoz, hogy a jelenlegi nagy pártok érdekeltek legyenek egy potenciális hatalmi tényező semlegesítésében. Másfelől: lejárt számára az eddigi hátsószobás lobbiküzdelem ideje – sem a költségvetés és a gazdaság helyzete, sem a kétpártrendszer nem jelent már biztosítékot érdekei érvényre juttatásában.
Mindennek fényében az sem igazán meglepő, hogy az eddigi csúcslobbisták nyilvánvaló szövetségekkel erősítik egymást ebben a küzdelemben: Csányi Sándor éppen a minap szerzett tulajdonrészt a Demján-impériumban. Ugyanakkor a gazdasági csúcselit a médiában is erősít: Csányi a választási kampányban megkerülhetetlen plakátcéget vett, Széles Gábor pedig frissen elindított televíziós csatornája mellé napilapot vásárolt.
Csányi esélyeit növeli közéletünk is: a két vezető párt egymást lejárató folyamatos kampányával utat jelöl egy új, harmadik erőnek. A politikai közvélemény-kutatások a nagyszámú bizonytalan szavazójelölttel igazolják a hiányt; valószínűleg soha nem volt ekkora esély a rendszerváltásban megjelent arcok mellé újakat felrajzolni a politikai térképre. Az új politikai erő színrelépéséhez tehát megvan a pénz és a paripa: Csányi Sándornak és szövetségeseinek, a megerősödött magyar burzsoáziának megfelelő az anyagi ereje akár egy pártalapításhoz, akár egy politikai kampány finanszírozásához. A globalizáció-ellenesség és a Magyarországon is jelentkező euroszkepticizmus sem mond ellent ennek. Nem valószínű, hogy – lévén tapasztalt befektetőkkel állunk szemben – ne éreznék az alkalmat. Ugyanakkor a jelenlegi, mindinkább kétpólusúvá váló politikai elit számára a lehetséges harmadik erő megjelenése – a nevető harmadik színrelépése – a legnagyobb kockázat, összehasonlíthatatlanabbul nagyobb, mint a mostani politikai váltógazdaság. Még ha nem is nyerne egy ilyen új csoportosulás, egy esetleges koalíciós kényszer csak tovább erősítheti a feltörekvő újtőkés párt gazdasági hátországát.
Csányi Sándor tehát a hatalmi elit számára a 22-es csapdája: ha hagyják tovább erősödni, „rendszerváltó” pártot lesz képes formálni, ha nem, azzal egyenesen belekényszerítik politikai ambícióinak manifesztálásába.
