Nincs nagy fal

Kína nem számít népszerű országnak nálunk. A magyarok elsősorban azokat az országokat szeretik, amelyek gazdagok és amelyek kulturálisan viszonylag közel állnak hozzánk – következésképpen a toplistát a nyugat-európai államok vezetik. Kína megítélését persze számos egyéb tényező is befolyásolhatja. Arra a kérdésre például, hogy a világon melyik ország gazdasága fejlődik a leggyorsabban, a megkérdezettek közel azonos, 20 százalék körüli arányban említették az Egyesült Államokat, Japánt és Kínát, a közéleti dolgokban többnyire az átlagnál jóval tájékozottabb diplomások közül viszont a legtöbben (39 százalék) az utóbbit tartják a legdinamikusabb gazdasággal rendelkező államnak. Bár Kína politikai státusa talán világosabb, mint a gazdasági, a magyar lakosság inkább tartja a távol-keleti országot egyértelműen szocialista országnak (59 százalék), mint diktatúrának (45 százalék). Kína megítélése azok körében a legkedvezőbb, akik szerint az ázsiai ország a „szocialista demokrácia” modelljét valósítja meg – elképzelhető, hogy ezek a válaszadók azok, akik sajnálják, hogy ezt a berendezkedést nálunk elsöpörte a történelem.

KEDVEZŐ MEGÍTÉLÉS. Az „anyaország” megítélése csak viszonylag mérsékelt összefüggést mutat a Magyarországon élő kínaiak elfogadásával. Általában nem mondhatni, hogy a magyar lakosság nagyon rokonszenvezne az országban élő etnikai csoportokkal. Még a nemzetiségi szempontból a többséghez tartozó, Romániából áttelepült magyarok is megosztják a közvéleményt, a cigányokat és az arabokat pedig a nagy többség határozottan nem szereti. Ehhez képest a kínaiak megítélését akár kedvezőnek is mondhatnánk – majdnem minden második megkérdezett semleges velük kapcsolatban -, igaz, az elmúlt szűk egy évtizedben talán romlott valamelyest a róluk alkotott vélemény (egy 100 fokú skálán 40.) A kialakult képben egyaránt lehet találni pozitív és negatív elemeket, bár ez utóbbiak vannak enyhe többségben. A tizenöt felsorolt jellemző közül a legtöbben az „ügyeskedő” jelzőre mondták azt, hogy találó a kínaiakra, a legpozitívabb vonásuknak pedig a szorgalmat tartják az emberek. Ugyanakkor a többségi társadalomtól való elkülönülésüket is érzékeli a közvélemény – ami egyszerre kaphat pozitív (összetartó) vagy negatív (csak a saját fajtájával barátkozik) felhangot.

A társadalomkutatók a „jóléti sovinizmust” tartják a bevándorló etnikai csoportokkal szembeni előítéletek legáltalánosabb magyarázatának. Ezen teória szerint a többségi társadalom tagjai a jóléti privilégiumaikat féltik a bevándorlóktól, és ehhez a gazdasági gyökerű félelemhez találnak „ideológiát” az etnikai sztereotípiákban. Ezt az is bizonyíthatja, hogy Nyugat-Európában elsősorban a „lecsúszástól” tartó, alacsonyabb társadalmi státusúakra jellemző az előítéletes gondolkodás. Magyarországon kevésbé kimutathatóak az etnikai sztereotípiák mögött meghúzódó társadalmi hatások, sőt, a kínaiak kapcsán egyenesen fordított a helyzet. Viszonylag kevesen (28 százalék) mondták azt, hogy zavarja őket a kínaiak jelenléte, a kedvezőbb társadalmi helyzetű csoportoktól a kedvezőtlenebb helyzetűek felé haladva viszont nem nő, hanem csökken ez az arány.

FILLÉRES TOLERANCIA. Elképzelhető, hogy a nálunk a kínaiakkal szemben „jóléti sovinizmus” helyet „jóléti tolerancia” érvényesül? A magyar lakosság bő negyede rendszeresen, a háromnegyede pedig több-kevesebb rendszerességgel szokott kínai boltban vagy piacon vásárolni. Az így szerzett személyes tapasztalatok toleránsabb véleményekkel járnak együtt (a gyakran vagy nagyon gyakran vásárlóknak csak a 15 százalékát zavarják a kínaiak), ugyanakkor főleg azok vásárolnak ilyen helyeken, akiknek minden fillér számít. Így aztán érthető, hogy miért fordult a feje tetejére a Nyugat-Európában megfigyelhető összefüggés.

Az emberek zömét nem zavarja tehát a kínaiak jelenléte, sőt, négytizedüket az sem zavarná, ha kétszer ennyien lennének. (Igaz, azzal gyakorlatilag senki sincs tisztában, hányan élhetnek hazánkban: az erre vonatkozó kérdésre adott válaszok a valós 25-30 ezres lélekszámhoz képes átlag 175 ezer fősre becsülik e diaszpórát.) Abban azonban meglehetősen megosztott a közvélemény, hogy a többségi társadalomtól elzárkózva, avagy minél inkább beilleszkedve kellene élniük. A két kérdés együtt négy jól körülírható véleménytípust különít el, amelyek mögött különböző tapasztalatok húzódnak meg.

A relatív többséget, a lakosság 40 százalékát nem zavarja a kínaiak jelenléte, de szeretnék, ha jobban integrálódnának a társadalomba. Rájuk leginkább a pozitív sztereotípiák elfogadása a jellemző, tipikusan alacsonyabb társadalmi státusúak és gyakran szoktak kínai üzletekben vásárolni.

A legkevésbé előítéletesen a lakosságnak az az egynegyede gondolkozik, amelyet nem zavar a kínaiak jelenléte, de az ide tartozók nem gondolják azt sem, hogy minél inkább be kellene illeszkedniük a többségi társadalomba. Ők azok, akik nem tudnak, vagy nem akarnak általánosító véleményt mondani róluk (és feltehetően egyetlen etnikai csoportról sem). Többségük a pozitív és a negatív minősítéseket sem tartotta jellemzőnek, azt viszont elismerik, hogy csak „a saját fajtájukkal barátkoznak”.

A jómódú fiatalokra jellemző leginkább ennek a véleménytípusnak az ellentéte, amely a kínaiak zavaró jelentétét az asszimilációjukkal orvosolná. Ők mértéktartással ugyan, de elsősorban negatív tulajdonságokkal ruházták fel a kínaiakat: anyagiasnak és ravasznak tartják őket, de nem gondolják róluk, hogy agresszívek vagy bosszúállóak lennének.

SZTEREOTÍPIÁK. Ez utóbbi tulajdonságokat csak a lakosság 17 százalékát kitevő csoport gondolja jellemzőnek, azok, akik szegregációval, a többség és a kisebbség elkülönülésével tompítanák a kínaiak – számukra kellemetlen – jelenlétét. Az így gondolkodók etnikai sztereotípiái feltehetően leginkább a budapesti „klánok” állítólagosan „maffiaszerű” ténykedésén alapulnak.

Ez részben abból látszik, hogy csak az ebbe a véleménycsoportba tartozók tartják erőszakosnak a kínaiakat, de erre utalnak a csoport társadalmi-demográfiai jellemzői is: többségük olyan budapesti vagy nagyvárosi lakos, aki sohasem szokott kínai üzletben vásárolni, így feltehetően nem sok személyes kapcsolata lehet az érintettekkel. Igaz, nem is nagyon vannak rászorulva, hogy a kínaiak „segítségével” spóroljanak, hiszen többségük az átlagnál jóval kedvezőbb anyagi helyzetben él. Ami persze nem jelenti azt, hogy az ellenérzéseiknek ne lenne anyagi természetű igazolása is. A lakosság egészének 43 százalékával szemben ugyanis a 75 százalékuk vélekedik úgy, hogy „az országot elárasztó olcsó kínai áruk fenyegetik a magyar gyártókat, kereskedőket”.