Egyetlen fontosabb hivatalos adat létezik a hazánkban munkát vállaló kínaiakról, s az is aligha felel meg a valóságnak. A munkaügyi tárca felügyelete alá tartozó Foglalkoztatási Hivatal statisztikája szerint ugyanis 2004 végén egészen pontosan 894 kínai állampolgár rendelkezett érvényes munkavállalási engedéllyel – öttel kevesebben, mint egy évvel korábban -, ami azt jelenti, hogy a külföldi munkavállalók alig 2 százaléka kínai. „Ez a szám messze áll a valóságtól” – vélekedik Lázár György, a Foglalkoztatási Hivatal főosztályvezetője.
Ha az ágazati megoszlást nézzük, újabb meglepő eredményre jutunk. A mindennapi tapasztalatokra rácáfolva nem a kereskedelem és a vendéglátás az, ahol a legtöbb kínai munkát vállal: csaknem kétharmaduk a sport, a kultúra és az egyéb szolgáltatások terén jeleskedik. Lázár György ezt azzal magyarázza, hogy ebbe a kategóriába számos szakma beleerőltethető, a cirkuszi akrobatától a gyorstisztítón át egészen az akupunktúrát gyakorló természetgyógyászig. A statisztika szerint tavaly országszerte mindössze 339 kínai vállalt munkát üzletekben, éttermekben és büfékben. Ahhoz képest, hogy csupán a Józsefvárosi piac több mint ezer pavilonjában minden egyes tulajdonos mellett legalább egy ember segédkezik, kissé „visszafogottnak” tűnhet ez a szám. És akkor a többfős személyzettel működő kínai vendéglőkről még nem is beszéltünk. A hatóságok számára is nyilvánvaló, hogy a kínaiak többsége engedély nélkül vállal munkát.
Álláshirdetést böngésző kínaiak. Nincs nyilvántartás a munkavállalókról.
ZÁRT KULTÚRA. A kínai állampolgároknak kiadott munkavállalási engedélyek több mint 80 százaléka évről évre Budapesten talál gazdára. Adódik a kérdés, vajon hány magyar vállalkozás foglalkoztat kínait, és fordítva, hány kínai cég ad munkát magyar állampolgárnak. „Kellemetlen, már-már kínos, de be kell vallanom, hogy az önkormányzat nem rendelkezik semmilyen adattal” – szabadkozik Takács Gábor, annak a VIII. kerületnek, azaz Józsefvárosnak az alpolgármestere, ahol a fővároson belül köztudottan a legtöbb kínai él és dolgozik. Számítógépes nyilvántartás nincs róluk, elsősorban azért, mert nem rendelkeznek állandó lakcímmel, a többségük bérli a lakást. Az alpolgármester úgy gondolja, hogy a 80 ezres lélekszámú Józsefvárosban mintegy 10 ezren telepedhettek meg. Ami az üzleti életben elért befolyásukat – nem utolsósorban munkaadói jelentőségüket – illeti, csupán személyes tapasztalataira hagyatkozhat. Az alpolgármester szerint a kínai zárt kultúra, ennek megfelelően a VIII. kerületben is külön világot alkotnak, s magyart csak elvétve alkalmaznak az üzletükben. A Józsefvárosi piacon olykor előfordul, hogy magyar származású, de akkor is szinte minden esetben romániai állampolgárt vesznek fel segítőnek. Nyilván anyagi megfontolásból. Ahogyan hasonló oka lehet annak is, hogy a kínai üzletek és egyéb vállalkozások relatíve nagy számban alkalmaznak roma munkaerőt.
A kínaiak rajonganak a hazárdjátékokért, számos kaszinónak és játékteremnek alkotják a törzsközönségét. De vajon „adhatják-e ők a bankot”? Nos, a jogszabály értelmében a magyar állampolgárság nem feltétele az engedély megadásának, azaz semmi akadálya, hogy például játéktermet üzemeltessenek. Statisztika azonban erről sincs, miután a Szerencsejáték Felügyelet nyilvántartásából – Molnár Krisztián osztályvezető tájékoztatása szerint – nem lehet az állampolgárságra vonatkozó adatokat lekérni. Ami a kaszinók alkalmazottait illeti, azok között – a törzsközönségre való tekintettel – nem egy kínai állampolgár akad. Elsőként a budapesti belvárosban működő Grand Casino vett fel egy kínai hoszteszt. „A csinos hölgy havi 2 ezer dollárt kapott azért, hogy honfitársai segítségére legyen” – árulja el Kucses Péter volt ügyvezető igazgató.
