Róma egyik legvarázslatosabb utcája a Via Giulia a Tevere bal partján. Nekünk, magyaroknak, különösen kedves utca, hiszen itt székel egyik legfontosabb kulturális kincsünk-intézményünk, a Római Magyar Akadémia, a fantasztikus Palazzo Falconieri. Ezt nem sikerült elkótyavetyélnie a pártállami bunkóállománynak, mint a bécsi Collegium Hungaricum ugyancsak gyönyörű palotáját, habár a hatvanas években erre is akadtak, szerencsére balfogású, kísérletek. A Falconieri-család egykori pápai sószállítóként gazdagodott meg. Pompás röneszansz palotájukat Bethlen István vette meg (Mussolini elengedte az „áfát”) a magyar államnak a húszas években, hogy a vesztes Magyarország legalább a kultúrájával büszkélkedhessék külföldön. Sokszor jártam itt, magánemberként és hivatalosan, most magyar íróként képviseltem hazámat, előadást is tartva, 26 európai ország íróinak négynapos, a Fondazione Ratti szervezte konferenciáján. Fontos, kapcsolatteremtő, érdekes és hasznos véleménycsere volt a kultúráról a jövő Európájában.
De legyünk annyira átmeneti olaszok, hogy bevalljuk: legjobbak mégis, előtte, utána, meg lopva közben is, a jóízű strabancolások voltak a szeretett Róma kimeríthetetlen történelmi dzsungelében. Az újratalálkozások és az új fölfedezések. A semmittevő bámészkodás egy Tevere-híd sokévszázados kőpárkányára támaszkodva. Az ejtőzések. A trattoriák. Átszaladni reggel a Campo dei Fiori sarki pékjéhez a meleg sajtoslepényért, megtunkolva olívaolajjal, mindig egy pillantást vetve a rendíthetetlen, modern eszméiért megégetett Giordano Bruno szobrára a piaci árusok között.
Most már jó néhány éve él valaki itt, akivel különösen érdemes sétálni Rómában, de az is elég, ha beszállít a kocsijával a pályaudvarról, és minden épületről, minden sarokról történelmet mond, izgalmasan, személyesen és krimiszerűen. (Minden történelem krimi.) Mire szállásunkra érkezünk, már egy megelevenedett Róma van mögöttünk. A történész Csorba László ő, a Magyar Akadémia igazgatója, akinek nagyszerű könyve is jelent meg Róma magyar vonatkozású emlékeiről, melyeket egy Sherlock Holmes nyomozószenvedélyével szimatol ki, kutat fel, örökít meg. Emléktábla-bajnok: senki annyi magyar vonatkozású emléktáblát nem harcolt ki még Itáliában, mint ő.
Mégsem szobatudós. Ismeri nemcsak a történelmi Rómát, hanem például a legjobb evőhelyeket is. Tőle tanultam évekkel ezelőtt, hogy az isteni sajtokat nem úgy kell enni, mint egy állat: felkenni, szájba tenni, lenyelni. Hanem minden egyes bekapott sajtfalatot meg kell öntözni egy korty (megfelelő!) borral, rá a sajtra, közvetlenül, hogy átitassa. Kölcsönösen kibontakoztatják egymást. Azóta is áldom jótanácsát.
Egyik legérdekesebb kirándulásunk pár lépésre volt az Akadémiától (nagy kirándulás), Il Coccodrillo a vendéglő neve, azaz Krokodil. Sajátos hangulatú hely, hamarosan kiderül, hogy azért, mert egy neves olasz szobrász fantáziadús krokodil-variációi vesznek körül fent, lent, mindenütt. Paolo Buggiani munkái ott vannak a római és a New York-i Modern Múzeumban, itt meg remekül eljátszadozott a krokodilformával. A tulaj angol: sok éve fogta magát és átlandolt ide, nyilván megunta a csúzt a nyirkos Albionban, meg a termofort, itt maga az ország a termofor. Lazán, farmerban, piros pulóverben járkál pincérlányai között, dirigálja a konyhát: a felhőtlen beépülés boldogsága sugárzik róla. Ajánlatára a vacsorát bekereteztük egy fantasztikus toscanai vörösborral: Nobile di Montepulciano. Ettünk egy fura, de nagyszerű előételt: kesernyés lilasalátát erősen grillezve, majd gorgonzolával és szardellával újfent sütve. Sajátos volt a lasagne is, a szokásos lágy, ízes tésztakulimász fölött ropogós tésztával. A báránysült Itáliában nem lehet rossz, még angolnál sem. Végül a „morbidezza di cioccolato” valóban morbid volt, de ez csak éjjel derült ki. Miközben piros krokodilok nyüzsögtek az ágyam körül.
