Magyarok kimenetele

Egy jól menő vállalkozás, családi ház és mindenki által megcsodált autó. Ezeket a célokat fogalmazta meg magának Fejes László, soproni fiatalember, amikor 20 évesen eldöntötte, hogy külföldre megy dolgozni. A ma 26 éves felszolgáló a legújabb típusú Volkswagen Passattal jár át a Fertő tó túloldalára, s a lakásra való is összejött már. „A vállalkozás beindításához még nem elegendő a pénz, ezért várhatóan három-négy évet még lehúzok kint” – közli a mára teljesen megőszült férfi. A fehér haj a több éven át napi 12-14 órában végzett munka bizonyítéka. „Néha magam is elcsodálkozom azon, hogy meddig bírom még” – mondja a korához képest egy tízessel idősebbnek látszó Fejes László, aki szerint nem is a munka a megterhelő, hanem az állandó feszültség. Az osztrák munkaadók ugyanis a végletekig kifacsarják a másodrendű állampolgároknak tekintett magyarokat. A 176 centiméter magas férfi egy-egy szezon alatt 20-30 kilót is lefogy. Tavaly novemberben, az idény végén, 48 kilósan jött haza a szomszédból, ahová, ha meglesz a vállalkozás beindításához szükséges pénz, csak vásárolni jár majd át.

Nyelvi hiányok Több mint százan vettek részt a közelmúltban az Állami Foglalkoztatási Szolgálat (ÁFSZ) úgynevezett toborzási projektjének keretében személyes meghallgatáson. Az interjúztató – a bajor munkaügyi hivatal munkatársa – a vendéglátás területére keresett munkavállalókat. A nagy érdeklődés nem meglepő; az évente két alkalommal szervezett toborzás során egyéni munkavállalóként – a 2 ezer fős gyakornoki kvóta terhére, amelyet eddig egyetlen évben sem tudtunk kihasználni – viszonylag könnyen lehet Németországban munkát kapni egyéves időtartamra. Az ÁFSZ-nél jelenleg futó toborzási projektek keretében Angliába többek között tapasztalt teherautósofőröket, vendéglátósokat, illetve házi betegápolókat keresnek, míg Hollandiába henteseket várnak.  A csatlakozás nyomán megnyíló lehetőségeket a magyarországi közvetítő cégek is igyekeznek mind jobban kihasználni. A hazai munkaerő-közvetítő cégek külföldi toplistáit böngészve az ember úgy érzi, most jó lenni buszvezetőnek, teherautó-sofőrnek, tanárnak, orvosnak, ápolónak vagy konyítani valamicskét a vendéglátás bármely területéhez. Ez igaz is, ha az ember rendelkezik megfelelő nyelvtudással. A megkérdezett hazai állásközvetítő cégek tanácsadóinak egyöntetű véleménye szerint ugyan a csatlakozás idején megugrott az unióban elhelyezkedni kívánók száma, tömegekről azonban nem beszélhetünk. Ennek hátterében egyrészt a magyarok közismerten alacsony migrációs hajlandósága állhat – a Központi Statisztikai Hivatal egy 2004-ben kiadott tanulmánya szerint mindössze 35 ezer hazánkfia közeljövőbeli külföldi munkavállalásával számolhatunk -, másrészt a legtöbb esetben nélkülözhetetlen, magas szintű nyelvtudás hiánya bizonyul a legnagyobb akadálynak Az általunk megkérdezett tanácsadók egyöntetűen a jelentkezők legfeljebb 10-15 százalékát tartották felkészültnek a külföldi munkavállalásra. „Az élénk érdeklődés mellett sajnos a nálunk sofőrnek jelentkezők közül csupán minden huszadiknak van a külföldi munkába álláshoz nélkülözhetetlen, erős alapszintű nyelvtudása” – osztja meg a csatlakozást követően alakult Euwork eddigi tapasztalatait Tanay Marcell ügyvezető.

FEHÉREN-FEKETÉN. Jelenleg több mint 16 ezer magyar munkavállaló jelentős része lehet hasonló helyzetben, ennyien dolgoznak ugyanis legálisan Ausztriában (a feketén munkát vállalók számát még saccolni is nehéz, de hozzáértők szerint a számuk több ezer is lehet). Leginkább a vendéglátásban, az élelmiszeriparban és az agráriumban találnak foglalkozást. „Különösen nagy igény van a pincérekre, szakácsokra, hentesekre és mezőgazdasági munkásokra” – sorolja Éder János, a Vas Megyei Munkaügyi Központ igazgatója. Sokan a helyi viszonyok között megalázóan alacsony fizetésért vállalják el azokat a munkákat, amelyeket az osztrákok már semmi pénzért nem végeznének el. (Ezért van például az átlagosnál is nagyobb igény hentesekre.) Ám a legkisebb osztrák fizetés is legalább háromszorosa a magyar átlagkeresetnek. Horváth Vilmos, a Soproni Kereskedelmi és Iparkamara elnöke szerint manapság az sem ritka, hogy egy-egy munkakörben a magyarok a hazai fizetések tízszeresét keresik meg a szomszédban. Nem véletlen, hogy a kint dolgozók száma évek óta emelkedik. Immár nemcsak a nyugati határszéli területekről – Győr-Moson-Sopron, Vas és Zala megyéből – mennek át dolgozni, hanem Borsodból és Szabolcsból is. „Ráadásul aki tíz évet lehúz kint, az Ausztriában mehet nyugdíjba” – mond még egy fontos szempontot Horváth.

A kint tartózkodó magyarok többsége zöldkártyás. Az osztrákok uniós csatlakozásunkat követően ugyanis lehetővé tették, hogy aki egyéves folyamatos munkavégzést felmutat, az a továbbiakban egy ilyen dokumentummal minden megkötöttség nélkül vállalhat munkát. Így jöhet össze a 16 ezer legális munkavállaló, jóllehet az úgynevezett ingázói egyezmény keretében csak 1900-an mehetnek át naponta a határon, a gyakornoki egyezmény pedig 1800 magyar elhelyezkedését segíti. Sok honfitársunk úgy próbál kibújni a kötöttségek alól, hogy vállalkozást alapít Ausztriában – hiszen erre az EU vonatkozó jogszabályai lehetőséget adnak -, csakhogy azután nem vállalkozóként tevékenykednek, hanem bedolgozóként vállalnak munkát.

SZABAD A MUNKA. A régi tagállamok közül tavaly május óta a Nagy-Britanniában, Írországban, és Svédországban gyakorlatilag szabaddá vált a munkavállalás. Néhány ország esetében – így Dániában, Hollandiában – könnyített feltételekkel lehet elhelyezkedni, főként a hiányszakmákban. Mégsem indult meg a magyar roham. Nagy-Britanniában a célzatosan a bővítés munkaerő-piaci hatásainak mérésére létrehozott Worker Registration Scheme (WRS) rendszerében 131 ezren regisztrálták magukat a csatlakozást követő nyolc hónapban a nyolc új tagállamból (Málta és Ciprus külön besorolást élvez). Megközelítőleg 40 százalékuk azonban már a bővítést megelőzően a szigetországban tartózkodott; a mintegy 82 ezer újonnan érkezett pedig 0,3 százalékát adja az ottani munkaerőpiacnak. A magyarok részaránya a nyolc ország viszonylatában is és a lakosságszámhoz viszonyítva is rendkívül alacsony, mindössze 3 százalék: 3740 fő. A tipikus közép-európai munkavállaló egyébként 18-34 év közötti (83 százalék), egyedülálló; 80 százalékuk órabére a szigetországi minimálbér közelében van (óránként 4,5-6,0 font). Legtöbbjük – fontossági sorrendben – a vendéglátásban, adminisztrációs területen, az üzlet és menedzsment világában, a mezőgazdaságban, az egészségügyben és az építőiparban dolgozik.

Írországban nem működtetnek a brithez hasonló nyilvántartási rendszert, így pontos és megbízható számokkal csak az adóhivatali és társadalombiztosítási adatok összefuttatásával készülő munkaügyi statisztika megjelenése után rendelkezünk majd. Addig az államigazgatás is a kiadott társadalombiztosítási számokból (personal public service number – PPS) vonja le a következtetéseket. PPS számot kérni azonban egyrészt nem kötelező, másrészt a családtagok, ösztöndíjjal érkező diákok is kapnak ilyet. Ráadásul távozáskor igen gyakran ki sem jelentkeznek a nyilvántartásba vettek, így ennek nyomán mindenképpen felülbecsült számok adódnak. Ezek szerint a március közepén felülvizsgált adatok alapján (a 2005-ben kiadott új számokból levonva az időközben hazatérteket) 2065 főre teszik az Írországban tartózkodó magyarok számát. Az ír államigazgatás munkahipotézise szerint az így kapott adatnak a 60 százalékára (a magyarok esetében mintegy 1250 főre) tehető a tényleges munkavállalók száma. Havonta átlagosan 200-220 főről beszélhetünk, mely trend egyelőre egyenletesnek és töretlennek látszik. „Mivel az új munkahelyek alig egyharmadát töltik be írek, nagy az igény a munkavállalókra; ennek köszönhető, hogy semmiféle ellenérzés nem érezhető a társadalomban a Közép- és Kelet-Európából érkezettekkel szemben, sőt, kifejezetten keresettek majd minden területen” – fest teljes képet Bobok György, a dublini magyar nagykövetség gazdasági és kereskedelmi tanácsosa az aktuális helyzetről. A külföldi munkavállalók zöme a kereskedelemben, a vendéglátóiparban, illetve az egészségügyben helyezkedik el.

Orvosdilemmák A Nyugat-Európában elérhető fizetések, a hazai egészségügyi rendszer feudális viszonyai és az itthon szinte elképzelhetetlen munkakörülmény – ezen okokra hivatkozva fontolgatja immár komolyan külföldre távozását egy – lapunktól névtelenséget kérő – szülész-nőgyógyász rezidens (azaz szakvizsga nélküli) orvos. Nincs egyedül. A csatlakozást követő nyolc hónap során az Egészségügyi Engedélyezési és Közigazgatási Hivatalhoz – a jelenleg 2004 végével rendelkezésre álló adatok szerint – 719 Magyarországon élő egészségügyi dolgozó folyamodott az uniós munkavállaláshoz nélkülözhetetlen igazolás(ok) kiállításáért. A kérelmezők között döntő arányt képviselnek az orvosok; őket az ápolók, majd a fogorvosok követik. A külföldi munkavállalással kacérkodó doktorok 30 százaléka még szakvizsga nélküli, 70 százalékuk azonban többéves, nem ritkán több évtizedes tapasztalattal rendelkező szakember. Az igazolást kérő, szakorvosi szakképesítéssel rendelkezők között legnagyobb számban aneszteziológusok, háziorvosok, sebészek, traumatológusok, gyermekgyógyászok, szülészek és belgyógyászok találhatók, de szinte kivétel nélkül minden szakterület szakemberei képviseltetik magukat. „Az adatok a legkülönfélébb munkavállalási szándékot takarhatják” – árnyalja a képet Páva Hanna, a hivatal elnöke -, a hosszabb-rövidebb ideig tartó, folyamatos külföldi munkavégzéstől kezdve a szabadság heteiben vállalt külszolgálaton át a hétvégi ügyeletig.” Vojnik Mária, az Egészségügyi Minisztérium politikai államtitkára pedig arra mutat rá, hogy az adatok szerint a hazai 40 ezres regisztrált orvostársadalom körülbelül 1 százalékát, egy-egy intézménytől pedig átlagosan legfeljebb 1-2 főt érint a kérdés. „A csatlakozás óta havonta átlagosan 60-70 orvos kérte diplomájához EU-konform igazolás kiállítását. Ők azok, akik már megtették az első lépést, hogy valamely uniós tagországban vállaljanak munkát” – fogalmazott sokkal borúlátóbban Gyenes Géza, a Magyar Orvosi Kamara főtitkára. Ráadásul egy-egy szakterületen néhány tucat orvos távozása is nehezen pótolható hiányt hagy maga után. Orvosi szaklapokban és magyar honlapokon közel fél tucat cég hirdeti közvetítői szolgáltatását (az egészségügy területén közvetítő igénybevétele nélkül, kapcsolatok hiányában rendkívül nehéz külföldön állást szerezni). A legkeresettebbek Európa-szerte az aneszteziológusok, a radiológusok, a patológusok és a pszichiátriai szakemberek, de Angliában nagy az igény az általános orvosokra és háziorvosokra is. „Itt is a nyelvtudásbeli hiányosság okozza a legfőbb problémát” – osztja meg a Figyelővel másfél éves tapasztalatait Csenki István, a kizárólag Nagy-Britanniába és Írországba közvetítő, az egészségügy területén is tevékenykedő, főként szociális gondozókat, nővéreket közvetítő Horváth Recruitment munkatársa. Az orvosoknál elvárás a nagyon jó aktív nyelvtudás szóban és írásban, vagyis minimum erős középfokú szintnek megfelelő nyelvismeretre van szükség.

Svédországban 2004 májusa és decembere között 4224 tartózkodási engedélyt adtak ki a nyolc közép- és kelet-európai új EU-tag állampolgárai számára a stockholmi bevándorlási hivatal nyilvántartása szerint. (A tartózkodási engedélyt kérők egy része családtag vagy diák, így a tartósan és legálisan munkát vállalók száma ennél vélhetően alacsonyabb. Azonban erre vonatkozólag pontos adatok egyelőre nem állnak rendelkezésre, mivel Svédország liberalizált munkaerőpiacán másfajta regisztrációs kötelezettség nincs.) Király Tamás, a stockholmi magyar nagykövetség EU és külgazdasági attaséja szerint a fenti körből csupán 183-an voltak magyarok. A mintegy 4 ezer munkavállaló a svéd munkaerőpiac alig 1 ezrelékét teszi ki; ezekhez jön még az a 20 ezer idénymunkás, akiknek nincs szükségük tartózkodási engedélyre. A svéd jóléti államnak pedig alig 20 ezer eurója (!) bánja a bővítést, annak ellenére, hogy – szemben Angliával – semmifajta korlátozást nem vezettek be a jóléti juttatások igénybevételére vonatkozóan.

BIZONYTALAN SZÁMOK. A nyilvántartások persze a különböző korrekciók ellenére is a valóságosnál kevesebb munkavállalót mutatnak ki. Lehetetlen megmondani, hogy a rendkívül magas svéd adókulcsok következtében hányan vállalhatnak munkát feketén az építőiparban, vagy idénymunkásként másutt. Írország esetében például sajtóbecslések szerint a 30 ezernyi legálisan foglalkoztatott lengyel mellett legalább 10 ezren dolgozhatnak illegálisan.

Nem jelenik meg a statisztikában azok egy része sem, akik valamely munkaerő-kölcsönző cég foglalkoztatottjaként, tehát már nem egyéni munkavállalóként helyezkednek el. Problémát okoz az idénymunkások számának pontos számbavétele, akik több, a korlátozásokat változatlanul fenntartó ország esetében is gyakorlatilag különösebb engedélyeztetés nélkül találhatnak rövidebb időre elfoglaltságot.

Mindezt figyelembe véve is a magyarok „rohama” messze elmarad attól, amivel számos nyugat-európai ország hivatalos szervei és sajtóorgánumai riogatták a közvéleményt. „Aki ki akart menni, az már a csatlakozás előtt megtette” – szögezi le Kovács Géza, az Állami Foglalkoztatási Szolgálat (ÁFSZ) nemzetközi és migrációs főosztályának vezetője. Véleményét tényekkel is alátámasztja: a hat régebbi uniós tagországgal meglévő, határozott idejű vendégmunkát engedélyező kétoldalú gyakornoki programok lehetőségei korábban is kihasználatlanok voltak. A franciaországi 300 fős kvótát évek óta 5-6 fő veszi csak igénybe, de Németország esetében sem teljesen töltik ki a keretet. Ez utóbbiban emellett két ízben is meghirdették az informatikusoknak szóló, Green Card programot, ám ennek keretében négy év alatt alig 800 magyar informatikus vállalt hosszabb-rövidebb ideig munkát. (A 10 ezer fős kvóta keretében a világ minden részéből vártak informatikusokat).

Pusztán az első év tapasztalatai alapján egyáltalán nem lenne meglepő, ha bő egy esztendő múlva számos, jelenleg moratóriumot alkalmazó tagállam nem tartaná indokoltnak a korlátozások további fenntartását. Egyelőre azonban a keleti bérversenytől való félelem Németországot az álvállalkozói kiskapuk bezárására ösztönzi, Dánia szigorítja a munkavállalási engedélyek kiadását, Franciaországban pedig a szolgáltatások tervezett liberalizációja az európai alkotmányról szóló referendum kimenetelét is kétségessé tette. Magyarország azonban minden lehetséges fórumon szorgalmazza a korlátozások feloldását. Erről kezdődnek tárgyalások Spanyolországgal (a régi tagállamok közül egyelőre egyedüliként) a hamarosan felálló kétoldalú munkacsoport keretében; a többi tagországgal más csatornákon folynak az egyeztetések.

EGY KALAPBAN. Annak azonban kicsi az esélye, hogy Magyarország külön elbírálás alá essen. Amennyiben valamely ország megnyitja munkaerőpiacát, azt „vagy mindenki, vagy senki” alapon fogja tenni.

Ausztria és Németország előreláthatólag tovább él majd a korlátozásokkal. Kovács Géza szerint elképzelhető, hogy az osztrákok 2 ezerre emelik fel a gyakornokként foglalkoztatottak számát, bár korántsem biztos, hogy ki tudjuk tölteni a keretet. Az ok prózai: az egyezmény értelmében kizárólag olyanokat fogadnak, akik jól beszélnek németül, megfelelő szakképzettséggel rendelkeznek és büntetlen előéletűek. A gyakornoki státusz maximum 12 hónapra adható, de az osztrákok eddig általában 6 és 11 hónapnál húzták meg a határt – hiszen aki eléri a 12 hónapos folyamatos munkaviszonyt, annak jár a zöld kártya.

Horváth Vilmos szerint így is egyre több kvalifikált magyar munkaerő megy külföldre dolgozni. „Akik pedig kint dolgoznak, kint is adóznak, vagyis az osztrák büdzsét gazdagítják. Arról már nem is beszélve, hogy fizetésük nagy részét is a határon túl költik el” – fejtegeti a soproni kamarai elnök.

Azért van, akinek kifizetődő itthon maradni. Károlyi Gyula kőfaragó mester 1985-ben gondolta úgy, hogy sírkövek a „sógoréknak” is kellenek. Első munkájáért 100 ezer forintot kapott. Ma már minden napra jut egy osztrák kuncsaft, s a megrendelések között egyre több az 5-6 millió forint értékű munka. Nem véletlen, hogy ő másként vélekedik az osztrákokról, mint a felszolgáló Fejes László: elképzelhető, hogy másodrendű embereknek tekintik a magyarokat, de sokat lehet tőlük tanulni. „Így például azt, hogy mi is az a tisztességes munka. Vagy mit kell érteni üzleti becsület alatt” – sorolja a kőfaragó mester, aki szerint, ha itthon érvényesülne az osztrák mentalitás, akkor nem ott tartana az ország, ahol most.