Részben – de csak részben – a lengyel pápa által oly tudatosan használt elektronikus médiának köszönhető, hogy a nagy vatikáni temetést kétmilliárd ember (a Föld lakóinak egyharmada) figyelhette, s ebből négymillió magában Rómában.
Aki megfigyelhette a vatikáni apparátus szokásos mozgási sebességével nem törődő Santo-subito – a halott pápa azonnali szentté avatását követelő – transzparenseket magasba emelők arcát, vagy a könnyben úszó szemeket Mexikóvárostól Krakkóig, annak tudomásul kellett vennie a racionális gondolkodás tagadásának kábító vonzerejét. A „credo, quia absurdum”, a „hiszem, mert képtelenség” dogmájának minden személyes felelősség alól felmentést adó boldogságát.
De ez legalább őszinte volt. Az Economist ezt így fogalmazta meg: „Követői ikonra vágytak, és II. János Pál valóban szentkép-szerű jelenség volt. Személyisége azt az érzést keltette a hívőkben, hogy rajta keresztül meglátnak valamit az örökkévalóságból.”
Éppen ennek a meghatóan őszinte, rajongó hívő tömegnek okozta a lengyel pápa a legnagyobb csalódást, noha az érintettek ezt egyelőre nem érzékelik. Ennek magyarázata az, hogy a pápa önmagukban is briliáns, politikai nyitást hozó lépései elfedték az egyház belső szervezeti és ideológiai életét mind zártabbá, dogmatikailag merevebbé tévő retrográd intézkedések vonulatát.
VILÁGI ÖSZTÖNZÉS. Mégis tompítja ennek az ellentmondásnak az élességét, hogy Karol Wojtyla aligha „csak” a bíborosi konklávé akaratából foglalhatta el a pápai trónt két évvel Gorbacsov feltűnése után, és a lengyel katolicizmushoz mélyen kötődő Szolidaritás „felfutásának” időszakában. A Vatikán jól őrzi titkait és kétezer éves tapasztalata van a kifinomult és alkalmazkodóképes döntések meghozatalában. A bizonyítás lehetetlenségének elismerése mellett mégis van belső logikája annak, hogy világi (nagyhatalmi) ösztönzés is kellett egy ilyen egyházi szempontból is stratégiai döntés meghozatalához. E nélkül a konklávén képviselt befolyásos és hagyományosan rivalizáló egyházi frakciók nem vállalkoztak volna arra, hogy pozícióikat feláldozva öt évszázad után először ne olasz, hanem kelet-európai, szláv pápát válasszanak. A régió felszabadulási folyamatának felgyorsulása és a harmadik világ felé végrehajtott nyitás sikere igazolta a döntés stratégiai helyességét.
Elképzelhető, hogy II. János Pál a politikai nyitás által elért nagy népszerűség nélkül nem tudta volna ilyen hatásosan visszájára fordítani a XX. század legnagyobb és leghaladóbb pápájának, XXIII. Jánosnak korszakos alkotását, a II. Vatikáni Zsinatot. Thomas Cahill amerikai vallástörténész, a XXIII. Jánosról írt monográfia szerzője úgy ítéli meg, hogy II. János Pál dogmatikailag nem a II., hanem az I. Vatikáni Zsinat embere volt, amelyen IX. Pius 1870-ben meghirdette a pápai csalhatatlanság doktrínáját. Cahill most A csalhatatlanság ára című esszéjében ebből vezeti le II. János Pál ismert döntéseinek sorát. Az abortusz abszolút (nemi erőszak esetén is fenntartott) tilalmától az óvszerek használatának abszolút (AIDS-fertőzöttség esetén is érvényes) tilalmáig. Az Economist ezeket az intézkedéseket kommentálva megállapítja, hogy a fejlett országokban mindez nem felel meg a hívők ésszerű életvitelének. A harmadik világban dolgozó katolikus pap pedig „morálisan tarthatatlannak ítéli, ha egy AIDS-fertőzéssel fenyegetett afrikai párnak meg kell tiltania az óvszer használatát.”
UTÓDLÁS. A Cahill-tanulmány mindezen túl azt tartja a legnagyobb gondnak, hogy az elhunyt pápa a maga konzervatív egyházi politikájának szellemében válogatta ki és emelte bíborosi rangra az április 18-án megkezdődött konklávé résztvevőinek 95 százalékát. Ez gyakorlatilag biztosítja a konzervatív utódlást. Külön aggodalom forrása, hogy a pápa utolsó éveiben nyomasztóvá vált a spanyol eredetű ultrakonzervatív Opus Dei befolyása a Vatikánban. II. János Pál „személyes közösségének” nyilvánította az Opust, kivonva ezzel az egyes püspökségek ellenőrzése alól. Az Opus alapítóját, Josemaria Escrivá de Balaguert, aki sorsdöntő szerepet játszott a Franco-diktatúra konzerválásában, 2002 októberében szentté avatták. Az Opus emberei most, az interregnum idején meghatározó szerephez jutottak. Ma a Vatikán ügyeit vezető Somalo kardinális és Navarro Valls szóvivő egyaránt ennek a szervezetnek a tagjai, amelyet bírálói „az egyházon belüli egyháznak” tartanak. Hogy a mérsékelt egyházi köröknek az Opus túlhatalma miatti félelme indokolt-e, vagy sem – az majd csak akkor derül ki, amikor a fehér füst felszáll és felhangzik a „Habemus papam” kiáltás.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
