Minden feltétel adott ahhoz, hogy a magyar gazdaság végre növekedésnek induljon. A gazdasági szereplők azonban bizonytalanok: a vállalkozások addig nem kezdik meg a beruházások növelését, amíg nem biztosak abban, hogy a belső piac is bővülni kezd; az állam számára pedig túlságosan nagy falatnak bizonyul önmaga gazdálkodásának reformja. Az államháztartási reform elhúzódása a tényleges gazdasági növekedés igazi gátja.
Bokros Lajosnak szobrot kellene állítani – és még az sem biztos, hogy rögtön ledöntenék. (Legfeljebb száraz kenyérrel teli tarisznyát akasztanának a nyakába, mint – állítólag – egykor a csepeli Lenin-szoboréba.) Az az ígéretes makrogazdasági egyensúly, amely 1996 végére kialakult az országban, elsősorban Bokros nevéhez kötődik. Az már az egykori pénzügyminiszter személyes drámája, hogy a hőn óhajtott növekedéssel nem így lesz. Az viszont az egész ország drámája, ha egy – mondjuk választási megfontolásokból, időnek előtte – kierőltetett, mesterségesen gerjesztett növekedés utóbb ismét a Bokroséhoz hasonló stabilizációs intézkedésekre kényszeríti majd a gazdaságpolitikát. A pakliban ez is benne van.
Az egyensúly versus növekedés dilemmája nemcsak a nemzetközi, de a hazai szakmai műhelyeket is egyre jobban foglalkoztatja. Medgyessy Péter pénzügyminiszter például a Gazdaság ’97 konferencián többször adott hangot belső vívódásának: nincs-e szükség némi “rávezetésre” annak érdekében, hogy végre beinduljon a növekedés, s az nem vezet-e ismételten súlyos egyensúlyi zavarokhoz.
Egyre több, korábban határozottan stabilizációpárti közgazda veti fel ugyanezt a kérdést. Ennek okát elsősorban abban kell keresni, hogy a Bokros-csomag áldásos hatásának köszönhetően a makrogazdaság egyensúlyi mutatói olyan kedvező változáson mentek keresztül, amelyek egyáltalán teret engednek ilyen típusú gondolatoknak. A Bokros-féle stabilizáció ugyanis mind a költségvetési, mind a fizetési mérleghiányt megfelezte, az állam újraelosztó szerepét radikálisan, legalább 10 százalékponttal, 50 százalék körülire mérsékelte. Az is igaz azonban, hogy a stabilizáció átmenetileg a növekedés már-már kifejlődő csíráit is elfojtotta.
Ilyen körülmények között ma már – nem úgy, mint bevezetésekor – nem egyszerűsíthető le “becsületbeli” ügyre a stabilizáció melletti szakmai kiállás. Bródy András például így érvel: “A pénzügyi egyensúly csak szükséges, de távolról sem elégséges feltétele a gazdasági egyensúlynak. Ez ám a pénzügyi egyensúly csapdája. Elméletileg bizonyított, hogy materiális egyensúly hiányában a pénzügyi egyensúly erőszakolása még ront is a helyzeten. E csapdából sem a mai piac, sem a mai tervezés gyakorlata nem talál kiutat” – írja (Kritika 1996/11. szám).
Egy másik (erőltetett) “egyensúlyellenes” iskola is egyre hangosabban hallatja hangját, nem minden politikai tartalom nélkül ismételve régi tételeit: a transzformációs válság és a modernizáció természetes, sőt egyenesen kívánatos velejárója a deficit megnövekedése. (Lásd ezzel kapcsolatban Kádár Béla e heti lapszámunk Műhely rovatában publikált írását.)
Ezek a publikációk némileg frivol módon úgy vitatkoznak a monetaristákkal, hogy az elmúlt évek hazai gyakorlatában a szó klasszikus értelmében vett monetáris szigor valójában nem is létezett. Mindez persze messze nem igaz a fiskális politikára. Ott drasztikus megszorítások tették lehetővé azt, hogy az állam újraelosztó szerepe a GDP-hez viszonyítva az 1994-es 63 százalékról 1997-re 48 százalékra mérséklődjön, az államháztartás konszolidált hiánya pedig a nemzetközi sztenderdek szerint elfogadhatónak mondott, a GDP 4 százaléka körüli szintre essen vissza.
A makrogazdasági feltételek – a vállalati szinten, a mikroszféra egészében végbement kedvező változásokkal együtt – hozzájárultak ahhoz, hogy mára többen egybehangzóan állíthassák: megteremtődtek a viszonylag gyors és főleg fenntartható növekedés feltételei. Mindezt persze a társadalom nagyobbik része mély szkepszissel fogadja. Átlátszó “sikerpropagandának” gondolja – ami persze érthető is, amennyiben pusztán a megtépázott hitelű kormányzati politikusok szájából hangzik el. Kevésbé elfogadható azonban, amennyiben figyelembe vesszük, hogy Magyarország hitelkockázati besorolása lényegileg megváltozott: neves külföldi tanácsadó cégek minősítették át a magyar kötvényeket “befektetésre ajánlott” kategóriába. A Big Six budapesti irodavezetői pedig kivétel nélkül arra panaszkodnak (vagy inkább azzal dicsekszenek), hogy alig győzik kielégíteni a külföldi érdeklődők, befektetési lehetőséget keresők igényeit.
A magyar gazdaság tehát növekedési pályára állt – bár ezt itthon több fenntartással veszik tudomásul, mint külföldön. Az 1997-re tervezett körülbelül 2 százalékos növekedést bizonytalannak tekintik, minthogy az még a statisztikai hibahatáron belül van. További növekedési kilátásokban pedig egyáltalán nem bíznak. Márpedig a Pénzügyminisztérium (PM) hároméves prognózisában – amelyet a jövő évi költségvetés tervéhez mellékelt – 1998-ra a GDP 3-4, 1999-re 4-5 százalékos növekedését helyezik kilátásba. Ez persze még távol van Csehország, Szlovákia, Lengyelország jelenlegi növekedési ütemétől, még távolabb a dél-kelet ázsiai “kistigrisek” sokak által példaként emlegetett 10 százalék feletti rátájától, azonban korántsem elhanyagolható – s akár még az is kiderülhet: valójában óvatos alábecslés.
Leselkedő veszélyek
Amennyire jó esélye van a növekedés beindulásának, annyi veszély is leselkedik rá. Májusban, amikor e lap hasábjain kísérletet tettünk a Bokros-csomag utáni esztendő gazdasági eredményeinek értékelésére (Törékeny trendek, Figyelő, 1996/20. szám), arra jutottunk, hogy bár a tendenciák kedvezőek, még nem eléggé megalapozottak. Az igazi kérdőjelek pedig nem is annyira az 1996-os, mint inkább az 1997-es esztendő folyamatai mögé sorakoznak majd föl.
Így, év vége táján elmondható, hogy a kérdőjelekkel Dunát lehetne rekeszteni. Még akkor is, ha maga a miniszterelnök jelentette ki külföldi befektetők előtt, hogy a kormány kitart eddigi gazdaságpolitikája mellett.
Bár mind a pénzügyi kormányzat, mind a jegybank vezetése az antiinflációs politikát helyezi tevékenysége középpontjába, nem nehéz előre látni, hogy ez súlyos nehézségekbe fog ütközni. A kormányzatnak egyrészt igen kevés eszköze maradt arra, hogy érdemben befolyásolja az árszínvonal alakulását. Másrészt viszont az inflációt ma sokkal inkább a várakozások, mint a valós folyamatok tartják viszonylag magas szinten – s így nem közvetlen beavatkozással, hanem sokkal inkább szavahihetőségének javításával tudná a kormány annak alakulását befolyásolni. A januárra halasztott, s a vártnál lényegesen kisebb mértékű (24,9 százalékos áram-, 18,8 gáz-, 21,9 távhő-) energiaár-emelés – a beharangozott, negyedévenként esedékes korrekciókkal együtt – túlságosan sok bizonytalanságot hagy a rendszerben, következésképpen nem hűti le kellőképpen az inflációs várakozásokat.
Kétségtelen tény persze, hogy a visszafogott energiaár-emelés folytán ez a tényező nem drágítja meg túlságosan a magyar termékeket, amelyek így többé-kevésbé fenntarthatják nemzetközi versenyképességüket. Erre persze alaposan rá is szorulnak. Hiszen az export dinamikája már most is lassul, az export-import olló nyílik, s félő, hogy egyéb ösztönzők híján nem lehet évi 8-10 százalékos kivitelnövekedéssel számolni (ahogyan ezt a PM prognózisa teszi). Már csak azért sem, mert a kiugróan magas exportdinamikát eddig is a belső piac pangása kényszerítette ki; a belső kereslet tervezett élénkülése esetén sok gyártó a belső piac felé fordul majd. Végül, de egyáltalán nem utolsósorban a forint előre bejelentett leértékelési üteme és a reméltnél lassabban csillapodó árszínvonal-növekedés miatt a forint relatíve felértékelődött. Ezt csak részben kompenzálta az egységnyi munkabérköltség csökkentésének betudható termelékenységnövekedés.
Versenyképesség és export
Összességében tehát a magyar export versenyképességének némi romlására lehet számítani jövőre. Ezzel összefüggésben pedig valószínűsíthető, hogy a külgazdaságért felelős tárca új vezetője, Fazakas Szabolcs fel fog lépni az ellen, hogy 1997 második félévében a forint leértékelési ütemét mérsékeljék. Már amennyiben a többi paraméter alakulása egyáltalán lehetőséget adna az 1,2 százalékról való “visszalépésre”…
Az exportdinamika lassulása önmagában se lenne kedvező jel. Ráadásul a magyar kivitel továbbra is túlságosan importigényes. Ehhez társul még, hogy 1997-ben fokozott importnyomással kell számolni – s ez már kifejezetten a makrogazdasági egyensúly megbomlásával fenyeget. Az importtermékek hazai kereskedelmi árát fogja csökkenteni a Bokros-csomag 8 százalékos vámpótlékából 1997-re maradó 6 százalék eltörlése. A vámpótlék leépítésének menetrendjéről még nincs döntés. Mivel azonban jövőre eltörlik az importstatisztikai illetéket, s az EU-tagországokkal szemben korábban javunkra aszimmetrikus vámlebontások viszonzásaként most rajtunk a sor, erősen valószínűsíthető, hogy a kormány a huszonnegyedik óráig kivár majd a vámpótlék leépítésével.
Mérlegen az egyenleg
Ha mindezen kívül megvalósul a kormányzati gazdaságpolitika két, egyébként dicséretes célja, hogy tudniillik érdemben növekednek majd a beruházások, s a lakossági fogyasztás se csökken tovább, nos akkor tartani lehet attól, hogy a folyó fizetési mérleg jövőre másfél-kétmilliárd dollárra “belőtt” hiánya veszélyesen túlcsordul. A folyó fizetési mérleg hiányát ugyanis alapvetően a külkereskedelmi mérleg szaldójának alakulása határozza meg – a többi kiadást a működőtőke-beáramlás hivatott fedezni.
A külföldi működőtőke becsábításában jövőre még kitüntetett szerep jut a privatizációnak, amely a tervek és új irányítói szerint akár 100-200 milliárd forintot is hozhat. Túl sok azonban az ennek a bevételi keretnek a terhére teljesítendő reorganizációs, illetve (a médiatörvény hiányosságait elkendőző) finanszírozási kötelezettség. Ehhez jön még egy komoly bizonytalansági tényező. Az ÁPV Rt. könnyen veszteségessé válhat, amennyiben teljes egészében eleget tesz kötelezettségeinek, s kifizeti azt a mintegy 150 milliárd forintot, amely az önkormányzatokkal szemben különféle jogcímeken – így a belterületi ingatlanok után – fennáll. Ez esetben persze szerény 60 milliárd forintnyi költségvetési befizetésének se tudna eleget tenni, ami már gondot okozhat az államháztartás egészének. Másfelől viszont ez hatalmas pénzbőséget teremthet az önkormányzatoknál – annak minden helyi és makroszintű előnyével, valamint hátrányával. Például azzal, hogy az önkormányzatok rossz anyagi helyzete miatt ezek a többletpénzek alighanem azonnal megjelennének az összkeresletben, enyhe inflációs nyomást okozva. Az is valószínű azonban, hogy a pénzeket nagyrészt beruházási szándékkal költenék el – ami végső soron amúgy is a gazdaságpolitika célja.
A hatvanmilliárdos kiesés pedig azért is gondot okozna a költségvetésnek, mivel csakúgy mint az idén, 1997-re is borítékolható: a társadalombiztosítási alapok hiánya jócskán meghaladja majd a tervezettet; a 13 és fél milliárd helyett akár 45 milliárd forintra is rúghat.
Az inflációról szólva már említettük, hogy a kormányzatnak meglehetősen kevés eszköze maradt a gazdaság befolyásolására. Szerencsére – tehetjük hozzá. Rabár Ferenc, az Antall-kormány első pénzügyminisztere például a minap egy konferencián úgy fogalmazott: meg kellene hirdetni az “el a kezekkel a gazdaságtól!” elvet.
Rabár – sokakkal egybehangzóan – úgy gondolja, hogy amennyiben nem lesznek további megszorítások, akkor végre megindulhat a növekedés. Ha a piaci szférában sokan pártolnák is az említett elv érvényesülését, azért még mindig maradna egy sajátos területe a gazdálkodásnak, ahol az elv érvényesítése semmi esetre sem indokolt. Történetesen az államháztartásban.
Késik a reform
Ma már jószerével ez az egyetlen olyan területe a gazdaságnak, ahol az államnak érdemi szerepe lehet(ne). Igaz, ez a szerep elsősorban az önkorlátozásra épülne – ami a maguk mindenhatóságában vakon bízó politikusok számára kevésbé vonzó terep, mint mondjuk a vállalatok gazdálkodási feltételeinek évenkénti magabiztos módosítgatása. Megfigyelhető, hogy az államháztartási reform területén jó, ha minden egyes kormányzati ciklusban 1-2 alapvető problémára megoldást találnak – igaz, a nem kevésbé fontos technikai típusú módosításokból több jut egy-egy ciklusra (lásd erről lásd 1. ábránkat). Az mindenesetre bizonyos, hogy a jelenleg napirenden lévő nyugdíjreform – amennyiben 1997 tavaszán az országgyűlés elfogadja – jó esetben is csak 1998-ban indulhat be. Az egészségügy új finanszírozási és szervezeti rendszerének kialakítása nyilvánvalóan átcsúszik a következő kormányzati ciklus idejére. A közigazgatás reformjáról egyre kevesebb szó esik, holott őszre kormány-előterjesztést kellett volna róla elfogadni. Van viszont egy alapvető újdonság az államháztartási reformfolyamat közel tízesztendős történetében: Magyar Bálint művelődési miniszter a költségvetési támogatások 4,7 százalékos – igaz, csak nominális – növekedése mellett vághat bele a felsőoktatás reformjába. Persze ennek is meglehet a hátulütője. Más területeteken ugyanis a pénzszűke eleddig drámai mellékhatásokkal járt ugyan, de eredményes reformokat kényszerített ki. Kérdés, hogy ez az – igencsak viszonylagos – pénzbőség nem odavezet-e, hogy az érintett intézmények továbbra is elodázzák az érdemi átalakítást. Az államháztartási reform potenciális szövetségeseinek megnyerésére, a közvélemény tájékoztatására és ismeretterjesztésre – egyszóval a PR-munkára – majd’ egy évtized után csak az idén év végén írt ki egy pályázatot a PM. Tavaszra folyósíthatóvá válik az a világbanki hitelcsomag, amely 220-250 millió dollárral hivatott segíteni a társadalombiztosítási rendszer átalakítását.
Arccal a vasút (stb.) felé!
Amennyire korszakos jelentőségű az állam önleépítési folyamata, annyira jelentős lehet másrészről az az infrastrukturális fejlesztő munka, amelyet el kíván látni. A költségvetési tervezet mellékletében szereplő beszámoló szerint a központi kormányzati beruházások 1997-ben 92, 1998-ban 112, 1999-ben pedig már 141 milliárd forintra rúgnának. Ezen belül kiemelkedően sok jutna a közlekedési, hírközlési és vízügyi tárcához tartozó területeknek: ez rendre közel negyven százalékát tenné ki az összes kormányzati beruházásnak. Igen borsos ára lesz viszont az alapvető biztonsági és külpolitikai érdekként tételezett NATO-csatlakozásnak. 1997-re még csupán 4 milliárd forint a betervezett honvédelmi beruházás (az összes kormányzati beruházásnak tehát alig több mint 4 százaléka), 1998-ra viszont már 12,5 milliárd (több mint 11 százalék), 1999-re pedig 26,5 milliárd forint (az összes tervezett kormányzati beruházás közel 19 százaléka).
Ekkora kormányzati költést már mindenképpen érzékelni fog a gazdaság is (gondoljunk csak bele: 1995-ről ’96-ra a kormányzati beruházások 35 százalékkal, tehát reálértéken körülbelül 11-12 százalékkal nőttek; jövőre ez az arány már közel 41 százaléknyi, ennek reálértéke akár 20 százalékos növekedés is lehet).
A meghatározó szerep persze továbbra is a külföldi tőkéjé, amely 1995-ben az összes beruházás 40 százalékát adta – főleg gépvásárlás formájában. Valószínűleg már jövőre, de az ezredfordulóig mindenképpen megkezdődik a tavaly privatizált energetikai szektor eleddig elhalasztott beruházásainak pótlása. Így van ez akkor is, ha a Dunamenti Erőmű Rt.-ben tavaly többségi tulajdont szerzett belga Tractebel kevesli a villamos energia áremelésének mértékét, s azon töri a fejét, hogy kivonul Magyarországról. Egyrészt még ez is csak fenyegetés, nem tény, másrészt a többi befektető nyilvánosan nem adott hangot elégedetlenségének.
Mindemellett a hazai vállalatok beruházási lehetőségei is megnőttek: felhalmozási célú saját forrásaik – már csak javuló jövedelmezőségük okán is – az elmúlt években jelentősen felduzzadtak (1993-ban a GDP 3,8 százalékát tették ki, 1994-ben a 12,4 százalékát, 1995-ben pedig már a 17,6 százalékát), azaz ha akarnak, van miből beruházniuk. Annál is inkább, mert a vállalati források magasabb aránya – párosulva a csökkenő inflációval – nyilvánvalóan mérsékli a pénzintézetek kockázatát is, s így növeli azok hitelezési készségét.
A cégek beruházási hajlandósága (csakúgy, mint az infláció csökkenése) ma tehát sokkal inkább a várakozások, a kilátások függvénye, mint a tényleges lehetőségeké. A kezdeti sokk ellenére – amelyet az okozott, hogy a makrogazdasági stabilizáció a befektetések visszaeséséhez, jobb esetben stagnálásához vezetett – nyilvánvalóvá vált, hogy a vállalatok kivárnak. (A vállalati működés bizonytalanságairól lásd 2. ábránkat.) A belső piac további szűkülését nem bírják el, s ha mégis, az semmi esetre sem csábítja őket kapacitásaik további növelésére, korszerűsítésére. Amennyiben azonban a belső piac bővülését érzékelik, nem fognak hezitálni. Ez akár egy beruházási boomhoz is vezethet, amire jó lesz odafigyelni, ésszerű keretek között tartani – nehogy ismételten ellenőrizhetetlen egyensúlyzavarokhoz vezessen.
