A piacon folyó egyre ádázabb versenyben csak azok a bankok maradhatnak talpon, amelyek a lehető legjobb minőségű szolgáltatást kínálják ügyfeleiknek. Ennek a közhelyszerű megállapításnak az igazát nemcsak a kiszolgálók, hanem a kiszolgáltak is a saját bőrükön tapasztalhatják.
A pénzügyi (banki, biztosítási és értékpapír) felügyeletek összevonásának januári ötletét a napokban mégis elvető pénzügyminiszter indoklása (Figyelő, 1996/23. szám) meglehetősen jól példázza a magyarországi bankok szolgáltatási színvonalával kapcsolatos bizonytalanságot. Az év elején a szakemberek többsége számára érthetetlen kormányverdikt még arra hivatkozott, hogy a bankok, a biztosítók és az értékpapír-forgalmazók ma már olyannyira bemerészkednek egymás területére, hogy a felügyeletüket ellátó szervek – kis túlzással – szinte azt sem tudják, végül is melyikük tiszte a szabályokat betartatni. Ugyanakkor kész volt a már évek óta magasztos magyarázat is: a Magyarország által megcélzott Európai Unió (EU) tagállamaiban is az univerzális (értsd: mindennel foglalkozó) pénzügyi intézmények dívnak, jobb tehát erre a váltásra idejében felkészülni, legelébb a felügyelet egységesítésével.
Alig fél évvel később viszont – mire a “szakma” már úgy-ahogy kezdett megbarátkozni az új módival – a Pénzügyminisztérium illetékesei kénytelenek voltak elismerni, hogy kicsit túlbecsülték a szélesebb értelemben vett hazai pénzügyi rendszer fejlődését. Magyarán: a pénzpiaci és intézményi fejlődés még nem érte el azt a szintet, amelyben a szereplők és a termékek sokoldalúsága már elengedhetetlenné tenné a magyarországinál nyugatabbra érvényesülő minta adaptálását.
A visszakozásra való hivatkozás azonban nem jelent egyúttal visszalépést az univerzális bankrendszer irányába, csupán a fokozatos váltás időtartamával kapcsolatos, talán túlságosan optimista vágyakat szállítja le a földre. Hiszen a fő irányban ma már nemigen van vita a szakértők körében. Nem is lehet; elég csak Magyarország alig másfél hónappal ezelőtt véglegesített OECD-tagságára utalni, amelynek sok egyéb mellett egyik legfontosabb következménye, hogy 1998-tól már a legfejlettebb országokból érkező bankok is szabadon nyithatnak fiókot. Azt pedig nemcsak az egyébként valamivel szigorúbb OECD-, hanem az EU-normák teszik a napnál is világosabbá, hogy a fogadó ország köteles megengedni valamennyi szolgáltatást, amelyre az érkező bankot hazájában már feljogosították. A magyar bankok univerzalitástól való esetleges távoltartása így csak a külföldi pénzintézetekkel szembeni – más okokból már amúgy is meglévő – versenyhátrányukat erősítené. Ezek a versenyhátrányok mindenekelőtt a magyar bankrendszer közismerten alacsony tőkeellátottságában érhetők tetten. Nem véletlen, hogy az állami konszolidációk ellenére – vagy ahogy a rosszmájúak megjegyzik: talán éppen azért – az elmúlt időben több pénzintézet saját tőkéje is vészesen leapadt.
Éppen a tőkeellátottság, jobban mondva -ellátatlanság lehet az akadálya az univerzális bankról szőtt álmok megvalósításának. Az alapvetően a betéteseik pénzével sáfárkodó pénzintézetek ugyanis értelemszerűen csak akkor vethetik bele magukat a jóval nagyobb haszonnal, ám egyúttal jóval nagyobb kockázattal és bukási lehetőséggel is “kecsegtető” értékpapír-, jelesül részvényügyletekbe, ha megfelelő kockázatviselő képességüknek köszönhetően egy esetleges roham esetén továbbra is képesek az utolsó fillérig visszafizetni a náluk elhelyezett pénzeket.
A tőkehelyzetet viszont – ismerve a hazai jövedelmi és vagyoni viszonyokat – igen nehezen, sőt, nem túlzás azt állítani, hogy talán egyáltalán nem lehet akár még csak részben is belföldről javítani. Így a segítség alapvetően külföldről jöhet, ráadásul szinte kizárólag azokból az országokból, amelyek tőkeerős befektetői már amúgy is évek óta részt vesznek a magyar piacon vagy a közeljövőben a már említett OECD-tagsággal járó nyitás oldalvizén eveznek be oda.
Persze valamennyien azt mérlegelik, mi a kevésbé költséges: egy rosszabb pénzügyi helyzetű, így a már említett tőkeinjekció mellett komolyabb szakmai “kiigazításokra” szoruló, ám fiókhálózata miatt már az ország nagy részében bejáratott magyar bankot megvásárolni, avagy a nulláról kezdeni az építkezést.
Mellesleg ez a dilemmája a többségi banki tulajdonától deklaráltan minél hamarabb, de lehetőleg 1997 végéig megszabadulni szándékozó államnak is. Lehet ugyanis, hogy a pénzügyi befektető jelentősen javíthat a pénzintézet tőkehelyzetén, de szakmán kívüliként ennél sokkal többet nemigen adhat. A szakmai befektetők, vagyis a bankok és a legutóbbi időkig a szóba jöhető kérők közül kicsit méltánytalanul kifelejtett biztosítók viszont feltehetően, de korántsem bizonyosan kevesebb tőkeinjekciója olyan, nem pénzbeli segítséggel (know-how-val, számítógépes rendszerekkel, nemzetközi kártyatagsággal stb.) párosulhat, amely hosszabb távon megalapozhatja a pénzintézet fejlődését.
Márpedig szakmai vagy pénzügyi befektetővel, de vitathatatlanul csak ez utóbbi lehet a fő cél. Ma már Magyarországon is egyre inkább olyan világot kezdünk élni, amikor az ügyfelek elsődleges igénye, hogy lehetőleg minél kevesebb rohangálással, egyazon banknál intézhessék ügyleteiket, kezdve a betétek elhelyezésétől a különböző biztosításokon keresztül a befektetési megbízásokig. Az pedig az álmok netovábbja – ha ma már azért egyre több banknál lassan, de biztosan kezd is kézzelfogható valósággá válni – , hogy mindehhez még el se kelljen hagyni a lakást, elég legyen csak felemelni a telefont. Igaz, a személyes kapcsolat kiiktatásáért kicsit mélyebben kell a klienseknek a zsebükbe nyúlni, de hát azért “Az idő pénz” közmondásszerű igazságáról sem szabad elfeledkeznünk.
Ez az előzőekben vázolt idillikus kép viszont a jelek szerint még valóban a (remélhetőleg már nem is olyan távoli) jövő “zenéje”. A ma realitásában viszont az ügyfelek szemszögéből már az is feltétlenül értékelendő, hogy soha nem látott verseny alakul ki az ő kegyeikért a hazai piacon, mindenekelőtt annak mindig is érzékenynek számító lakossági részén. Míg a kétszintű bankrendszer 1987. évi kialakításakor még elképzelhetetlen lett volna, hogy bárki is komolyabban bemerészkedjék az OTP Bank és részben a Postabank lakossági felségterületére, addig ma már a bankok többsége a magánszemélyek kiszolgálásától (is) eredménye gyarapítását várja. A területen kívüli (off-shore) státusza miatt évekig a közvélemény által kicsit misztikusan kezelt Közép-európai Nemzetközi Bank (CIB) például leányvállalata, a CIB Hungária mellett egyre aktívabb brókercégével kíván minél több forrásra szert tenni, míg a kezdetben szintén a vállalati elit kiszolgálására felesküdött Citibank is már több mint egy éve működteti lakossági fiókját. (Ebből a körből már csak a Unicbank nem “csábult el”: deklaráltan nem szándékozik magánkliensekkel foglalkozni.)
Ugyanakkor a korábban szintén a cégeket fókuszába állító “nagy magyar” pénzintézetek is a lakossági üzletág felvirágoztatásától remélik forráséhségüket csillapítani – igaz, valamelyest eltérő úton-módon. A Kereskedelmi és Hitelbank például látszólag tudatosan készült a váltásra, hiszen már évekkel ezelőtt megkaparintotta az Ibusz lakosságorientált bankját, hogy aztán ez év elején névleg is egyesítse vele erőit. Bár korábban állítólag a Magyar Hitel Bank is hasonló terveket dédelgetett (a fáma szerint ennek érdekében például több pénzintézet megvételére is pályázott), végül saját lakosságibank-alapításba vágta a “fejszéjét”. Kérdés, vajon a még mindig csak a tervezőasztalon létező Népbank 2000 nem késik-e le túlságosan a lakossági piac újrafelosztásáért folytatott harcban? Hiszen többek között ide tart a kártyapiacon már amúgy is a magánszemélyekkel meglehetősen közeli kapcsolatban lévő Budapest Bank, háta mögött a tavalyi privatizáció során tulajdonosává vált amerikai General Electric Capital szakmai támogatásának.
Úgy tűnik, effajta segítségre nem tartott igényt a még mindig piacvezető OTP Bank, lévén, hogy az elmúlt évi magánosítás során a vezetőség javaslatára az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. a szakmaival szemben inkább pénzügyi befektetők részesedés-szerzését tartotta kívánatosnak.
