A kormány elhalasztotta a szövetkezetekről szóló törvényjavaslat előkészítését. A döntés arra is ráirányította a figyelmet, hogy az államigazgatási egyeztetésre bocsátott törvénytervezet olyan kényes kérdéseket érintett és olyan javaslatokat tartalmazott, amelyek a mezőgazdasági szférában működő szövetkezeti érdekképviseletet szinte már apokaliptikus víziók kinyilatkoztatására késztették.
Elvonatkoztatva a kissé bombasztikus hangvételű szónoklatok stílusától, az érdekképviseletek legfőbb ellenérve az újabb szövetkezeti jogi kodifikációval szemben az volt, hogy az új törvény egy szövetkezetellenes gazdaságpolitika megvalósításához nyújtana segítséget. Érdemes ennek kapcsán megvizsgálni, hogy mi is tekinthető szövetkezetellenességnek, illetőleg, hogy miben nyilvánulhat meg egy szövetkezetbarát gazdaságpolitika napjaink Magyarországán. Ez az alapkérdés ugyanakkor elválaszthatatlan attól, hogy mit értünk szövetkezeten, s hogy annak milyen tartalmi sajátosságai vannak más szervezeti formákhoz képest.
A szövetkezet jelentősége
Az Európai Unió tagállamaiban a szövetkezet mindenekelőtt az úgynevezett szolgáltató-üzemkiegészítő típusú szövetkezetet jelenti, melyet a tagok saját vállalkozási érdekeik vagy fogyasztási szükségleteik minél hatékonyabb szolgálata érdekében hoznak létre. Ezekben – a gazdasági társaságoktól eltérően – az úgynevezett profitcentrum nem a szövetkezetnél, hanem annak tagjainál található; a szövetkezet mint szervezeti forma legkarakterisztikusabb vonásait a szövetkezet és a tag közötti gazdasági együttműködés módja, jogi feltételrendszere adja. Ez a megközelítés lényegében azonos azzal, amely az 1945 előtti hazai szakirodalomban is kifejezésre jutott. Kuncz Ödön, a magyar kereskedelmi jog kiváló képviselője a szövetkezet és a közkereseti társaság közötti legfőbb különbséget abban látta, hogy “a szövetkezetben kooperálni nem azt jelenti, amit a közkereseti társaságban – azaz társas vállalkozást folytatni -, hanem együtt dolgozni a tagokkal. Tehát nem a tagok dolgoznak együtt, mint a közkereseti társaság tagjai, hanem a szövetkezet az, amely együttműködik minden egyes tagjával (a tag gazdaságával).”
A szövetkezet gazdasági rendeltetését kifejező legfontosabb jogi előírások két pont köré csoportosíthatók: egyrészt a szövetkezet és tagjai közötti gazdasági együttműködés szabályrendszeréről, másrészt pedig a szövetkezetnek a piaci forgalomban való részvételére irányadó rendelkezésekről kell szólni.
Abból a tényből, hogy a szövetkezés elsősorban nem a szövetkezet mint vállalkozás saját bevételeinek növelésére, hanem a tagok szolgálatára irányul, következik, hogy a szövetkezet a tagjaival való kapcsolattartásban “nonprofit” jelleggel működik, e vonatkozásban nem törekszik nyereségre. Ez az elv a szövetkezet egyik, ha nem a legfontosabb sajátossága, mivel ez teszi arra alkalmassá, hogy a vállalkozó tagok vagy tagvállalkozások számára – például a beszerzések, az értékesítések során – a költségeket csökkentse, illetőleg, hogy a profitorientált közvetítő cégek kiiktatása révén a szövetkezeti tagok nyereségét növelni tudja. E “szolgáltató” funkciójára figyelemmel a szövetkezetnek – a tagi vállalkozásoktól független – üzleti tevékenysége általában korlátozott jelentőségű, vagy ahol saját vállalkozási tevékenysége válik meghatározóvá, ott a szövetkezet előbb-utóbb gazdasági társasággá alakulva folytatja működését.
A szövetkezet ugyanakkor – a tagjaival való együttműködésre irányuló működési elvektől eltérően – a piaci forgalomban éppúgy profitorientált vállalkozásként lép fel, mint a gazdasági társaságok, mivel csak így képes tagjaival szemben vállalt szolgáltatásait teljesíteni. Nem véletlen, hogy az EGK alapító dokumentuma, a Római Szerződés 58. cikke a “vállalkozás” gyűjtőfogalmának definiálásakor a társaságokat, szövetkezeteket egy kategória altípusaként szerepelteti, és például a közösségi versenyszabályok, valamint a társasági jogi irányelvek egy része megkülönböztetés nélkül irányadó a szövetkezetek számára is.
A szövetkezetek támogatása
A szövetkezetek gazdasági-jogi szerepéből következik, hogy az Európai Unió szabályozása alapján az államot a szövetkezetek tekintetében is köti az általános szabály: a versenyszektor szereplőjének támogatására – más piaci szereplőkhöz képest pozitív diszkriminációra – csak tételesen meghatározott esetekben, kivételes jelleggel kerülhet sor. A szövetkezetek nem igényelhetnek az államtól eleve, csupán a választott szervezeti formára hivatkozva megkülönböztetett bánásmódot. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem az államnak kell támogatnia a szövetkezeteket, hanem mindenekelőtt maguknak a szövetkezeteknek kell támogatniuk a tagság gazdasági érdekeinek a teljesülését. Az állami szerepvállalásnak ez utóbbi törekvést kell elősegítenie. Két példát említenék a szövetkezet mint sajátos szervezeti forma költségvetési támogatása és a meghatározott – makrogazdasági szempontból is értékes – szövetkezeti szerepvállalások állami ösztönzése közötti különbség érzékeltetésére.
A hatályos szövetkezeti törvény keretei között az új szövetkezetek alapításának az agrártámogatási keretből való esetleges finanszírozása véleményem szerint nem lenne alkalmas másra, mint hogy az adófizetők pénzéből közvetve a mezőgazdasági érdekképviseletek gazdasági-politikai súlyát erősítse, igazolja létüket tagságuk előtt. Az állami juttatás kedvezményezettje ebben az esetben az a “szövetkezeti vállalkozás”, amely a jelenlegi törvényi rendelkezések szerint elsősorban éppúgy saját nyeresége maximalizálására törekszik, mint akármelyik gazdasági társaság. Az ilyen jellegű támogatás nem “szövetkezetbarát”, hanem a piaci verseny torzítására alkalmas állami beavatkozásnak minősülne. Ehhez képest nem a szövetkezeteket, hanem – az új szövetkezeti törvény megalkotását követően – azokat a kistermelőket, kiskereskedőket lehet és kell átmeneti jelleggel kedvezményekkel is ösztönözni szövetkezet alapítására, akiknek a szó valódi értelmében vett szövetkezése hozzájárulhat a piaci monopolhelyzetek enyhítéséhez, a fogyasztói szükségletek olcsóbb kielégítéséhez.
Szövetkezetbarát gazdaságpolitika
Az új törvény gazdaságpolitikai célja tehát kétségkívül nem a ma működő mintegy kétezer mezőgazdasági szövetkezet piaci pozíciójának törvényi úton történő megerősítése. (Jellemző ezzel kapcsolatban egyes érdekképviseletek kitartó – bár úgy látszik, sikertelen – próbálkozása annak érdekében, hogy a termőföldről szóló törvény módosítása során kizárólag a mezőgazdasági szövetkezeteknek legyen joguk a föld tulajdonát megszerezni.) Az új szövetkezeti törvény több mint hétszázezer – többségében mikro- és kisvállalkozásként működő – egyéni és társas cég egy részének kíván jogi segítséget nyújtani, amelyek vállalkozói identitásuk megőrzése mellett, önerejükből – de ezt az erőt meghatározott gazdasági feladatok ellátása tekintetében egyesítve – kívánnak a versenyben talpon maradni. A törvény ezeknek a – mint azt az 1947. évben megszületett, de sajnálatos módon nem hatályosult törvény írta – “kis gazdasági egyedeknek” kíván ösztönző jogi keretül szolgálni.
A hatályos szövetkezeti törvény ezzel szemben, igazodva a mezőgazdasági szféra szövetkezeti név alatt működő vállalkozásaihoz, valójában olyan szervezeteket ismer el szövetkezetként, amelyek a gazdasági társaságokra irányadó garanciális szabályok nélkül folytatnak a társaságokra jellemző tevékenységet. A ma működő szövetkezetek számos esetben nem az azonos gazdasági érdekű tagok javára és irányítása alatt működnek, hanem olyan kvázi tőketársaságként, ahol az egy tag-egy szavazat elv révén széttagolt, hatékony kontrollra képtelen tagság alkalmazottként vagy bedolgozóként asszisztál a szövetkezeti menedzsment vállalkozásaihoz.
Egyes szövetkezeti érdekképviseletek, miközben az új szabályozási koncepció elleni legfőbb érvük úgy szól, hogy az úgymond “eltársaságiasítaná” a szövetkezeteket, aközben görcsösen ragaszkodnak a jelenlegi laza szabályozás kvázi társasági szabályaihoz. Ez a körülmény egyben az új törvény kidolgozása során felszínre került legkomolyabb érdekkonfliktusra is rávilágít. A szövetkezeti mozgalomnak az agrárszektort képviselő szervezetei – álláspontom szerint – legfeljebb a deklarációk szintjén kívánnak piackonform és a szövetkezeti jelleget érvényre juttató új törvényt. Valójában ennek fordítottja, a jelenlegi “képlékeny” állapot fenntartása kedvez nekik, amikor tényleges teljesítmény nélkül tüntethetik fel az általuk képviselt szervezeteket szociális érzékenységű szövetkezetként, amelyek érdemi hitelezővédelmi garanciák mellőzésével működhetnek mint vállalkozások, nem feledkezve meg eközben az adófizetők “támogatásairól” sem.
Az írás címében jelzett dilemma ma Magyarországon egy újabb, tán triviálisabb kérdéssel egészíthető ki: van-e létjogosultsága a piacgazdaság feltételei között egy olyan szabályozás fenntartásának, amely úgy teszi lehetővé a vállalkozás és vállalkozás közötti megkülönböztetést, hogy az egyiket szövetkezetnek, a másikat pedig gazdasági társaságnak nevezi el?
(Az egymásnak ellentmondó nyilatkozatokra figyelemmel indokolt megemlíteni, hogy a szövetkezeti jogi előkészítő munka későbbre halasztása nem jelentette a kormány által ez év májusában jóváhagyott szabályozási koncepció elvetését, a döntés a kapcsolódó jogalkotási feladatok kidolgozásával való összhang megteremtésére irányult.)
(A szerző az Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára)
