A lízingcégeknek – s ez lényegében valamennyi szereplőnek érdeke – a lehető legteljesebb mértékben fel kell mérniük a szóba jöhető kockázatokat, mielőtt egy üzletbe belevágnak. A banki hitelképesség-vizsgálatoktól eltérően ezek a társaságok nem annyira az ügyfelet, mint inkább az ügylet egészét próbálják meg minősíteni.
A lízingügyletben számos kockázati elem rejlik. Gévai Gábor, Jánosi Kornél és Rutai István A lízing és finanszírozása című, a Panem kiadónál megjelent könyvükben a központi szereplő, a lízingcég szempontjából igyekeztek számba venni a felmérendő és különböző technikákkal mérséklendő kockázatokat. Tipológiájuk szerint ezek alapvetően négy mozzanathoz: a lízing tárgyához, a szállítókhoz, a lizingbevevőhöz, illetve a refinanszírozáshoz köthetők.
A lízingtárggyal szemben alapvető követelmény, hogy képes legyen “kitermelni” saját lízingdíját. Ennek esélyét a lízingelendő gép minősége jelentősen befolyásolhatja, de fontos az ár kérdése is (például abból a szempontból, hogy ha a gépet vissza kell venni, akkor azt mennyiért és milyen nehezen lehet újra értékesíteni). A futamidő alatti kockázatok mindenekelőtt a tárgy eltűnéséhez, illetve megsemmisüléséhez kapcsolódhatnak – ezt leginkább úgy lehet mérsékelni, hogy a lízingcég maga köt biztosítást az eszközökre, s annak díját továbbhárítja a vevőre. Fontos szempont lehet az is, hogy a cég lehetőleg ne olyan eszközöket adjon lízingbe, amelyek a tapasztalatok szerint túl gyakran meghibásodnak, avagy nincs jól kiépített szervizhálózatuk.
Célszerű egyfajta hitelképesség-vizsgálatnak alávetni a szállítókat is – a mérlegadatok ellenőrzésével, banki referenciák kérésével vagy épp a konkurenciánál való tájékozódással. A szállítási határidők betartása kulcskérdés lehet, hiszen egy nagyobb csúszás igen megdrágíthatja a lízinget. A futamidő alatt a lízingcég igyekezzen minél inkább kivonulni az ügyletből, a lízingbevevőre engedményezve, illetve hárítva a legtöbb vásárlói jogot és kötelezettséget. Ám ha a szállító nem teljesíti kötelezettségeit, netán tönkremegy, akkor mégiscsak a lízingvállalkozásnak kell helytállnia – fontos lehet tehát a szállító gazdasági stabilitásának vizsgálata is.
A refinanszírozási kockázatok elsősorban abból adódnak, hogy a tipikusan középtávú lízingügyleteket a cégek kénytelenek rövid lejáratú forrásokból finanszírozni. Ezt igazából csak úgy lehet mérsékelni, ha gazdálkodásukkal képesek tartósan meggyőzni a bankokat arról, hogy kiváló adósok, s esetükben megbízható törlesztéssel lehet számolni.
A legtöbb kockázat a lízingbevevőhöz köthető. A legveszélyesebb talán a rosszhiszeműség, amit előre igen nehéz megállapítani. A jóhiszemű vevőknél sem könnyű azonban meggyőződni arról, hogy az ügyfél üzleti tevékenysége valóban garanciát nyújt-e a pontos törlesztésre. A korábbi sikertelen ügyletek kiderítése, a lízingelni kívánt technológia profitábilis működtetéséhez elengedhetetlen szakértelem, a képzett munkaerő vagy a beüzemeléséhez szükséges forgótőke meglétének ellenőrzése egyaránt kívánatos lehet. A majdani törlesztés szempontjából megnyugtató momentum, ha a vevő fel tud mutatni megrendeléseket, közvetlen veszélyforrás viszont az eladósodottság – ennek felmérése azonban átfogó piacelemzést követelhet meg a lízingcégtől, akár az érintett ágazat egészére kiterjedően. Gondolni kell az előre nem látható kockázatokra is, mint például a konkurencia megerősödése, a társaság tulajdonosainak, vezetésének megváltozása vagy éppenséggel a csőd, a felszámolás.
