A nyugdíjbiztosítási önkormányzat új elnökének hivatalba lépése egybeesett a tb-rendszer körüli viták kiéleződésével. Napirenden van a tb-önkormányzatok jogállása és felelősségi köre, tisztázatlan a tb-alapok költségvetési hiányának finanszírozása. Mindeközben a nyugdíjrendszer átalakítása felveti: ki kezelje majd a várhatóan tetemes vagyon felett diszponáló nyugdíjalapokat. Ezekről a problémákról kérdezte a Figyelő Vágó János önkormányzati elnököt.
Az önkormányzatok felszámolása a tb finanszírozásának egyetlen gondját sem oldaná meg – állítja Vágó János. Szerinte egyébként a nyugdíj-biztosító voltaképpen szufficites, lévén az állam, illetve az állam többségi tulajdonában lévő cégek tartozásának kiegyenlítése eltüntetné a hiányt. Másfelől, szerinte nem igazán bölcs dolog, ha a változó kormányzatok a mindenkori aktuális politikai és gazdaságpolitikai elképzeléseiknek rendelnek alá olyan intézményt, mint a nyugdíjrendszer, amelynek akár ötven-százéves távlatban kell kiszámítható viszonyokkal bírnia.
A tb hiányának finanszírozására kidolgozott legutóbbi, a kormány által vázolt megoldása – mely többek között a kintlevőségek átvállalását és részleges behajtását célozza – a kialakult konfliktushelyzetben Vágó szerint optimális lehetőségnek tekinthető, a problémák érdemi részére azonban ez nem ad megoldást. Ezt inkább a kormány és az önkormányzatok közötti tavalyi megállapodásban kellene keresni, amely egyebek közt arra is kitér, hogy a kabinet milyen módon igyekszik az önkormányzatok tevékenységét segíteni. Ám érezhető javulást hozna az is, ha kiegyenlítenék végre a MÁV tízmilliárdos tb-adósságát, amelyről a távozó pénzügyminiszter 1996. január 31-éig tartozott volna intézkedni.
Vágó János szerint számos lehetőség is kínálkozna arra, hogy a jelenlegi tb-rendszert reformokkal alkalmassá tegyék a következő évtizedekre. Gyakran hallani a nálunk is működő, úgynevezett felosztó-kirovó nyugdíjrendszer világméretű válságáról, s – elsősorban a chilei példára hivatkozva – a várományfedezeti rendszer valamely módozatának bevezetéséről. Vágó János ellenben – azon túl, hogy szerinte a chilei rendszer összeomlófélben van – azon nemzetközi tanulmányokkal ért egyet, amelyek azt állítják: a felosztó-kirovó rendszer reformjával és egy önkéntes biztosítópénztárakból származó kiegészítő jellegű tőkefelhalmozással a nyugdíjrendszerek tartósan finanszírozhatóak. Szerinte a társadalom egyébként nincs felkészülve egy ilyen nagy mértékű átalakulásra, sőt, még az érintett szakszervezeti vezetők, szakértők, döntéshozók sem mindig rendelkeznek a szükséges demográfiai, finanszírozási adatokkal – ennek megfelelően “gyomorból” politizálnak. Pedig a reform során az egyik legfontosabb feladat megértetni a váltás okait és céljait, s ez nem utolsósorban a közszolgálati médiák dolga lenne.
A szisztémák vetélkedésében Vágó szerint jelenleg érdemben egyetlen kérdésről érdemes vitatkozni: vajon – önkéntes nyugdíjpénztárakkal kiegészítve – a mai felosztó-kirovó típusú rendszer elégséges-e a feladatok ellátására, avagy legyen egy alapnyugdíjat nyújtó, a jelenlegi szisztéma szerint működő rendszer, ehhez társuljon egy várományfedezeti elven működő középső pillér, és egy önkéntes biztosítópénztárakból álló harmadik, kiegészítő elem. A döntést – “tudós” emberek álláspontját is meghallgatva – viszonylag gyorsan meg kell hozni.
Vágó dilemmája: lehet ugyan szakmailag optimális megoldást találni a nyugdíjrendszer gondjaira, ám korántsem biztos, hogy azt sikerül is megértetni a társadalommal. Ehhez mindenkinek tudnia kéne: 2007 és 2010 között lesz egy olyan demográfiai periódus, amikor oly mértékben megváltozik az aktívak és az inaktívak aránya, hogy a nyugdíjrendszer jelenlegi formájában finanszírozhatatlanná válik. Ennek megfelelően az elnök – szándéka szerint – a következő napokban “megtartóztatja magát” a nyugdíjkorhatár mértékéről vitázó fórumoktól, s ehelyett munkatársaival együtt igyekszik összeállítani azt a rövid, közérthető, jól illusztrált érvanyagot, amely meggyőzően alátámaszthatja például a korhatár-változtatás szükségességét. A közvélemény “meggyúrásához” szeretné megnyerni a közszolgálati televízió és rádió vezetőit is. A kormányzattól az önkormányzatok “eláztatása” helyett a konkrét felelősök jogilag szankcionálható felelősségének feltárását várja, az ellenzéktől pedig azt, hogy ez a téma ne váljon a politikai harc egyik ütőkártyájává.
