Miközben a hazai gazdálkodó szervezetek többsége vészes forráshiánytól szenved, az elmúlt években, magas kamatai miatt, több tízmillió dollárnyi világbanki hitelre nem volt kereslet. Míg azonban ennek okát a donornál abban látják, hogy a forrásközvetítésre jelentkezett magyar bankok a megengedett 4-5 százalékos kamatréssel nem tudják lefedni vállalt kockázatukat, addig a vállalkozók elsősorban a hazainál jóval szigorúbb odaítélési előírásokat, valamint a felhasználás kötöttségét kárhoztatják.
Magyarország világbanki tagsága kedvező lehetőséget kínál hosszú lejáratú, előnyös feltételű hitelek felvételére… Az intézmény által folyósított minden kölcsöntípusnak és azok kombinációinak felvételére van lehetőség – hadarja immár másfél évtizede a szorgalmasan bebiflázott szöveget az az egyetemi hallgató, aki soros vizsgáján a nemzetközi pénzügyi intézmények című tételben próbálja bizonygatni felkészültségét. Ám az élet nem mindig – sőt, mifelénk egyre ritkábban – alakul ilyen tankönyvszerűen.
Kétségtelenül sokan megkönnyebbültek, amikor Magyarország 1982-ben tagja lett (jobban mondva: lehetett) a Nemzetközi Valutaalap és társintézménye, a Világbank (VB) vaskos dollárkötegekkel kecsegtető családjának, mondván: a földkerekség legolcsóbb és legbiztosabb forrásainak nyújtóit sikerült ily módon magunk mögé állítani. (Az más kérdés, hogy az ország akkori helyzetében egész egyszerűen nem volt más választás, hiszen az alternatíva nem volt más, mint a fizetésképtelenség világgá kürtölése.)
Bár jöttek is a hitelek szép számmal (1995 végéig közel 3,2 milliárd dollárt ítéltek ide a washingtoniak), már a nyolcvanas években is akadt olyan program, amelynek kerete kicsit nyögvenyelősen fogyott. Ám a bentragadt kölcsönök állománya igazából az elmúlt néhány évben kezdett egyre nagyobbá válni. Miközben a hazai gazdálkodó szervezetek vészes közép- és hosszú lejáratú forráshiányról panaszkodnak, ma már több tízmillió dollárnyi világbanki hitel ásítozik a közvetítésre önként vagy némi tulajdonosi (értsd: állami) ösztökélésre jelentkezett kereskedelmi bankoknál.
Igaz, a piacgazdaságra való átállás – a belföldi pénzintézetekéhez hasonlóan – a világbanki hitelfelvevők körét is jócskán megtizedelte. A VB szakértői egy elemzésben például a közepesnél nagyobb méretű mezőgazdasági vállalatok reorganizációja és privatizációja nyomán bekövetkező fizetési nehézségeknek, illetve csődöknek tudják be, hogy az 1988 októberében agráripari modernizációra megszavazott 70 millió dolláros keretet – a Magyar Nemzeti Bank (MNB) kérésére – 1993 októberében 20 millióval meg kellett kurtítani. Az pedig “az általános gazdasági, üzleti környezet megromlásának” számlájára írható, hogy a kis- és középvállalkozások az 1994. júniusi zárásig csak 37 millió dollárt igényeltek a technológiafejlesztésre ugyancsak 1988-ban odaítélt 50 millióból.
Nemegyszer az idehaza túlzottnak tartott adminisztrációs igény tartja távol a cégeket attól, hogy világbanki hitelért folyamodjanak. “A nemzetközi pénzügyi szervezet által megkövetelt hitelkérelem összeállítása a magyar ügyfeleket nagyon összetett feladat elé állítja, ami külső szakértő igénybevételét teszi szükségessé, nem kevés pénzért. A hitelfelvétel utáni folyamatos adatszolgáltatási kötelezettséget pedig túl szigorúnak tartják” – osztja meg tapasztalatait a Magyar Hitel Bank (MHB) Hitelpolitikai Igazgatóságának vezetője, Kismarty Lórándné. A Világbank budapesti irodájának főmunkatársa, Kopányi Mihály ugyan elismeri, hogy hiteleik “negatív sajátossága” a szigorú hitelbírálat, ám határozottan állítja: csak a nemzetközileg szokásos normákat alkalmazzák, amikor a biztonságos üzleti terv meglétét kérik számon. Mindenesetre tény, hogy a magyar vállalkozók többsége – tisztelet a kivételnek – nemigen képes fejlesztési elképzeléseit emészthető formában tálalni.
Az is gyakran hangoztatott vád, hogy a VB túlzottan leszűkíti, mire költhetők a hitelei, s nem igazán veszi figyelembe a kelet-európai gazdasági sajátosságokat. Az egyik legproblémásabbnak számító termékpiac fejlesztésiprogram-hitelei például csak tartós forgóeszköz-finanszírozásra, kereskedelmi és forgalmazási tevékenységhez használhatóak fel, az ezeknél ma talán jóval fontosabb gyártási folyamathoz viszont nem. Nem véletlen, hogy a kereskedelmi bankok már jó ideje szorgalmazzák a programgazda Földművelésügyi Minisztériumot, bírja jobb belátásra a Világbankot.
A washingtoniak soha nem rejtették véka alá, hogy hiteleik odaítélésével elsősorban új gépek, berendezések megvásárlását, továbbá az eleddig ismeretlen technológiák meghonosítását kívánják elősegíteni, ez viszont enyhén szólva nem egyezik a magyar igényekkel. A tőkével amúgy is mostohán ellátott belföldi cégek inkább vesznek egy máshol kiszuperált, még működő berendezést, mint nyolc-tízszer annyiért, adósságokba verve magukat, egy vadonatújat. Az pedig, hogy ingatlanvásárlásra egyetlen világbanki dollárcentet sem lehet költeni, a mai magyarországi farkastörvények közepette még szinte valamennyi hazai vállalkozást visszakozásra késztet.
Ugyanakkor a Világbank sem vádolható a végtelenségig rugalmatlansággal. Igaz, nem is lehet a közvéleményt a kihelyezett rekordösszegek hangoztatásával elkápráztatni, ha közben ezek a hitelek csak kis mértékben hasznosulnak. Ezért is – okulva a magyarországi tapasztalatokból – módosították menet közben az ez év közepéig érvényes III. Szerkezet-átalakítási hitel-megállapodást, szélesítve az igénybevevők körét, valamint egyszerűsítve az odaítélési eljárást. Az már más lapra tartozik, hogy az eredmény eddig nem az itthoni bírálókat igazolta: a 120 milliós keretből ugyanis – az új módi ellenére – 1995 végéig alig 80 millió dollár talált gazdára…
A hitelek annak ellenére lassan fogynak, hogy a Világbank viseli az országkockázatot (ez még akkor sem lebecsülendő tény, ha nálunk kétségtelenül nem várható a jugoszláviaihoz hasonló konfliktus, amelynek következtében a VB 3-4 milliárd dollárjának bottal ütheti a nyomát), az állam nevében eljáró MNB pedig a forint leértékeléséből adódó árfolyamkockázatot. (Mármint a forintban felvett hiteleknél. A devizahitelekre ez a garancia értelemszerűen nem vonatkozik, ami tükröződik is ezek igénylésének visszaesésében.) Így a hitelközvetítésre jelentkezett hazai kereskedelmi bankoknak “mindössze” az ügyfél nem- vagy késedelmes fizetéséből eredő rizikóval kellene megbirkózniuk.
“Ám a közvetítő pénzintézetek 4-5 százalékban megengedett kamatrésükkel nem képesek lefedni a vállalt kockázatot” – jegyzi meg Kopányi Mihály. Portfóliójuk összetétele és tőkeellátottsága egész egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy ügyfélkörüket látványosan bővítsék, kockázatitőke-jellegű képességük pedig meglehetősen szerény. Nem jutnak olcsón forráshoz, így nem is tudnak a hitelpiacon versenyezni sem a Magyarországon letelepedett külföldi bankokkal, sem az országhatárokon túliakkal. Költségszintjük még mindig igen magas, a – finoman szólva – nem elég fejlett számítógépes rendszerük miatt ugyanis be kell érniük a nem éppen olcsó munkaerőt megkövetelő kézi adatkezeléssel, mert a komputerizáláshoz nincs elég tőkéjük.
Azt persze a VB-nél is készséggel elismerik, hogy az új vállalkozások finanszírozása összehasonlíthatatlanul nagyobb kockázattal jár, mint az olyan nagyobb, már évek óta piacvezető cégek, mint mondjuk a GE-Tungsram meghitelezése. Ám azt is hangsúlyozzák, hogy egyes bankok hitelosztályai nincsenek igazán tisztában a piaci viszonyokkal. Többségükben – a korábbi évek felelőtlen hitelezései után – csak az 1991 decemberétől érvényesülő pénzintézeti törvény, valamint a nem sokkal ezután hatályba lépett számviteli törvény tudatosította a kockázat mint hitelezési kategória jelentőségét. (Az viszont már nem az ő hibájuk, hogy korábban a szabályok nem tették lehetővé kockázati tartalék képzését a be nem folyt tartozásokra.)
A közvetítő kereskedelmi bankok ugyanakkor azt sérelmezik, hogy akkor is teljesíteniük kell a Világbankkal szemben, ha az ügyfél nem fizet. Az ebből származó veszteség mérséklésére – mint azt a VB-nél nem éppen elismerően nyugtázzák – egyre elterjedtebb módszer, hogy a bankok mind nagyobb mértékű jelzálogot kötnek ki. Amellett azonban, hogy ez elsősorban az agrárvállalkozások számára komoly fejtörést okoz, az esetek többségében még nem is elég, hiszen a banki tapasztalatok szerint általában csak a biztosítékok töredéke térül meg. A hitelgarancia igénybevételének pedig ugyancsak szigorú szabályai vannak.
A világbanki hitelek – a bevezetőben már említett – feltételei sem számítanak már előnyösnek. Egyrészt a vállalatok többsége a jelenlegi gazdasági viszonyok közepette meglehetősen kockázatosnak ítéli, hogy hosszabb, azaz több mint 5 éves lejáratra vállalkozzon. Másrészt az állam az utóbbi időben erőteljesen megnyirbálta a kamatfizetéshez nyújtott kedvezményeket. Pedig az évekkel ezelőtt elindított programokat még az akár 70 százalékot is elérő kamattámogatás tette vonzóvá: ez volt a záloga például az 1990 októberében 100 millió dollárral útnak indított integrált mezőgazdasági hitelkeret sikerének. Bár az MNB írásbeli állásfoglalása nem egyértelmű, a kereskedelmi bankok szóban azt a felvilágosítást kapták, hogy a jövőben folyósítandó világbanki hitelekhez már nem igényelhető kamattámogatás. A jegybank viszont lapunk érdeklődésékre nem kívánt Világbank-ügyben nyilatkozni. Mindenesetre a kereskedelmi bankok nem hagyják annyiban a dolgot; információink szerint a napokban ismét egyeztetnek ez ügyben az MNB-vel.
Pedig ma már itt is piaciak a kamatok, ami annyit jelent, hogy a hiteleket a (sokáig 28, február elsejétől 27 százalékos) jegybanki alapkamatot 4-5 százalékos jutalékkal megfejelő kereskedelmi bankoknál 33 százalék körül lehet megpályázni. Hogy ez nem valami kedvező, arra kiváló példa az MHB-é, ahol a VB-hitelek iránti igény a jegybanki alapkamat emelkedésével arányosan csökkent. A termékpiac fejlesztésiprogram-hitelei is akkor fogytak viszonylag jobban, amikor a jegybanki alapkamat még csak 19 százalékos volt.
Akkor mégis mi viszi rá a hazai kereskedelmi bankokat, hogy vállalkozzanak a világbanki hitelek továbbítására? Az ugyan nem lehet véletlen, hogy a jelentkező bankok (MHB, Kereskedelmi és Hitelbank, Budapest Bank, Mezőbank) általában állami tulajdonban vannak. Az viszont már kifejezetten szakmai kényszer – mint ahogy az MHB illetékese is érvel -, hogy máshonnan szinte lehetetlen hosszú lejáratú forráshoz jutni. A bankprivatizáció esetleges felgyorsulása viszont ezen a problémán is enyhíthet, s könnyen a világbanki hitelezés újragondolását teheti szükségessé. Az új, jobbára tőkeerős külföldi banki tulajdonosok ugyanis vélhetően kedvezőbb feltételű forráshoz juttatják majd magyarországi érdekeltségüket. Nem véletlen, hogy – tudomásunk szerint – a Budapest Bank a jövőben “kevesebb érdeklődést mutat majd az olyan kemény kötöttségű hitelek iránt, mint a világbanki”.
