Várhatóan április elején készül el annak a hatpárti parlamenti vizsgáló bizottságnak a részjelentése, amelyet az 1992-től kezdődő adós- és bankkonszolidáció kivizsgálására hoztak létre. A bizottság a különféle dokumentumok tanulmányozása mellett meghallgatta a folyamat során jelentős kormánypozíciókat betöltő tisztségviselőket is: többek közt Botos Katalint, az Állami Bankfelügyelet korábbi elnökét, Kupa Mihály expénzügyminisztert és Balassa Ákos egykori kormányfőtanácsost.
A bizottság eddigi vizsgálódása során közvetlen törvénysértésre utaló jeleket nem talált, azonban az nagy biztonsággal megállapítható: noha a bankok megsegítésére irányuló központi “mentőakció” alapvetően helyes volt, az állam – többségi tulajdona ellenére – lényegében elmulasztotta a konszolidációs szerződésekben foglaltakat betartatni – mondja a Figyelő érdeklődésére a bizottság elnöke, Varga Mihály, a Fidesz-MPP képviselője. Ennek hatására a konszolidált bankok egy részénél rövid időn belül újratermelődtek a korábbi problémák, és az állam belekényszerült a konszolidáció folytatásába. A laza tulajdonosi kontrollra jellemző példaként említette, hogy több, a konszolidációban részt vett bank olyan külső szakértő szolgáltatását vette igénybe, amely a vezetőséggel úgymond “érdekazonosságban” volt.
A bankok adózási gyakorlatának vizsgálata során is szembesült a bizottság néhány ellentmondással. A hatályos jogszabályok szerint a kereskedelmi bankoknak a minősített kintlevőségek mögé képzett céltartalékok után joguk lett volna adót visszaigényelni, a pénzintézetek azonban egyfajta “gentleman agreementként” hallgatólagosan megállapodtak abban: ezt a lehetőséget nem veszik igénybe, s így nem gyengítik a költségvetés pozícióit. Ezt a megállapodást rúgta fel a Budapest Bank, amely az 1992-ben megképzett céltartalékai után mégis igényt tartott az adó-visszatérítésre, nem elhanyagolható mértékű bevételkiesést okozva ezzel az állami költségvetésnek. A bizottság ugyanakkor azt is megállapította, hogy a bankok többsége – lényegében a Pénzügyminisztérium jóváhagyásával – nem a valóságnak megfelelően határozta meg az adózás előtti eredményét. Tették mindezt azért, mert ezzel egyrészt piaci magatartást tudtak befolyásolni, másrészt pedig kibújhattak a hatályos pénzintézeti törvény bizonyos előírásai alól.
További probléma volt, hogy az államot képviselő szervezetek a menedzsmentekkel szemben sem jártak el minden esetben a “jó gazda gondosságával”, s a konszolidált bankok többségénél lényegében ma is ugyanaz a vezetőség hozza a stratégiai döntéseket, amely korábban jelentős szerepet játszott a veszteségek “előállításában”. Annyiban viszont javult a helyzet, hogy a konszolidációs szerződések aláírását követően a pénzintézetek többsége kidolgozta azokat a belső hitelezési szabályokat és szervezeti rendet, amelyek – ha gátolni ugyan nem is, de – csökkenteni tudták a pénzintézetek minősített kintlevőségeinek növekedését.
Bár a bizottság elsődleges feladata az 1992-93-as bank- és adóskonszolidáció vizsgálata, Varga Mihály annak lehetőségét sem zárta ki, hogy az azt követő évek állami segítségnyújtási akcióit is nagyító alá veszik. Tervezik például az Agrobank és a Mezőbank összeolvadásakor adott 9 milliárd forintos konszolidációs kötvényapport, illetve a Magyar Hitel Bank kintlevőségeire nemrégiben jóváhagyott 11 milliárd forintos állami garanciavállalás körülményeinek vizsgálatát is. Az már szinte biztos, hogy a bizottság meghallgatja Bokros Lajos volt pénzügyminisztert, aki korábban jelezte: a konszolidációval kapcsolatban olyan információk vannak a birtokában, amelyek közvetlen törvénysértésre utalnak. A bizottsághoz ugyanakkor érkezett a kereskedelmi bankoktól olyan felkérés is, hogy vizsgálják ki a konszolidációs államkötvények becserélése során alkalmazott jegybanki gyakorlatot, mivel nem teljesen egyértelmű, hogy az MNB milyen feltételek alapján és mely bankok papírjait cseréli be.
