Egy évtizeddel ezelőtt, a gazdasági társaságokról szóló törvény elfogadása megnyitotta az utat a hazai lízingszakma kialakulása előtt – emlékezik Révész Tamás szövetségi elnök, aki a Centrál Lízingnél eltöltött hét esztendő után idén ült át a Budapest Autófinanszírozási Rt. vezérigazgatói székébe. (Utóbbi cég létrehozásával egyszersmind a világ legnagyobb márkafüggetlen autófinanszírozója, a General Electric Capital is megjelent a magyarországi autólízing-üzletben.)
A piac az elmúlt tíz évben folyamatosan változott. Az egyik legújabb fejlemény az, hogy az új hitelintézeti törvény szerint a pénzügyi lízinget végző vállalkozások nem végezhetnek operatív lízinget, azaz az elterjedtebb – és ez esetben pontosabb – kifejezéssel élve: nem adhatnak tartós bérletbe eszközöket. A korábban mindkét szolgáltatást nyújtó cégeknek kétéves átmeneti idő áll rendelkezésükre a két tevékenység intézményes szétválasztására.
A pénzügyi lízingnél a lízingelt eszköz a bérbevevő könyveiben szerepel, és ő számolja el utána az esedékes értékcsökkenést. (Személygépjárművek esetében ez évente legfeljebb 20 százalék lehet.) A futamidő végén – az esetleges maradványérték megfizetését követően – a lízingbevevő tulajdonába megy át az addig a lízingbeadó nevén lévő eszköz.
Az operatív lízing, illetve a tartós bérlet esetében ezzel szemben a lízingbe – pontosabban bérbe – adott eszközök a lízingcég könyveiben szerepelnek, a bérbevevő pedig költségként számolhatja el azok bérleti díját. A mérlegenkívüliség és a gyorsabb költségelszámolás lehetősége is fontos szempont lehet számos cég számára, amelyek a nagyobb értékű eszközeik beszerzését vélhetően a jövőben is inkább az operatív lízing útján finanszírozzák majd.
Probléma csupán a lejártakor lehet, ugyanis a korábbiakban igen eltérő állásfoglalások láttak napvilágot arra vonatkozóan, hogy a bérlet lejártát követően a bérbeadó milyen áron értékesítheti az eszközt. Ez a probléma különös jelentőséggel bír azokban az esetekben, amikor a futamidő végén a korábbi bérbevevő meg akarja szerezni az eszköz tulajdonjogát is. Az Adó és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal legfrissebb, 1997. október 29-én kelt írásbeli tájékoztatása a következő módon foglal állást az ügyben: “Operatív lízing esetén a lízingbeadó a lízingszerződés lejárta után tetszés szerint értékesítheti a birtokába visszakerült eszközt. Az értékesítendő tárgyi eszköz ellenértékére a hatályos jogszabályok nem tartalmaznak megkötést, feltéve, hogy az adózó az értékesítést a szokásos üzleti tevékenységként végzi és nem áll fenn a társasági- és osztalékadóról szóló 1996. évi LXXI. törvény 4. § 23. pontjában megfogalmazott kapcsolt vállalkozás.”
A pénzügyi lízing vonzerejét kezdetben az is csökkentette, hogy – az év elején még érvényes előírások értelmében – annak kamatai után a lízingbevevőnek általános forgalmi adót kellett fizetnie. Mivel ez méltatlan versenyhátrányhoz vezetett a bankhitelekkel szemben, a Lízingszövetség erőteljesen fellépett az ügyben; ennek nyomán a parlament végül is változtatott a jogszabályon, s eltörölte a lízingdíj kamatainak forgalmi adóját.
A szövetség elnökének várakozása szerint az idei év végére az összes lízingfinanszírozáson belül 50-60 százalékot tesz majd ki a pénzügyi, és 40-50 százalékot az operatív lízing aránya. Ami összességében a pénzügyi lízing felé billentheti a mérleg nyelvét, az az autófinanszírozás dominanciája az üzletág egészében. A személyautót vásárló magánszemélyek ugyanis nem számolnak el költségeket, így számukra nem jelent hátrányt a pénzügyi lízing a tartós bérlettel szemben.
A piacon markáns tendencia az átlagos finanszírozási futamidő növekedése, ami több tényező együttes hatására vezethető vissza. Révész Tamás ezek között említi a 20 százalékos maximális amortizációs kulcs miatt 3 évesről 5 évesre növekedett költségelszámolási időt. Emellett a havi törlesztőrészletek igazodási pontjának számító irányadó kamatok fokozatos csökkenése miatt is érdemes széthúzni a finanszírozást. A hoszszabb futamidő elfogadható kamatszint mellett ugyanis jelentősen alacsonyabb havi törlesztőrészleteket eredményez, s ezek menet közbeni növekedésétől csökkenő kamatok mellett nem is kell tartani. Révész Tamás tapasztalatai szerint a lízinget igénybe vevő magyar háztartások átlagosan 25-35 ezer forintot tudnak erre a célra havonta mozgósítani, ami ugyancsak kemény korlátok közé szorítja a finanszírozók által meghatározható havi törlesztőrészleteket.
Ami pedig a finanszírozási feltételek jogi korlátait illeti, a szövetség elnöke továbbra is azon az állásponton van: nem baj, ha azok szigorúak, csak következetlenek ne legyenek. A lízing rendeltetése szerint a kis- és középvállalkozások, illetve a magánszemélyek egyik legfontosabb – és sokszor az egyetlen lehetséges – külső finanszírozási eszköze, ám ezen szerepkör betöltéséhez kiszámítható szabályozási környezet is szükségeltetik. Persze az is igaz, hogy a “felhasználói oldal” sem mindig járt el etikusan: a lízing a korábbiakban gyakorta nem annyira a beruházásfinanszírozás, mint inkább az adószabályok kijátszásának technikája volt.
A lízinggel finanszírozott eszközök zöme ma még gépjármű. Kedvező lenne, ha minél több termelő berendezést is lízingbe tudnának adni az erre (is) szakosodó cégek, amihez viszont Révész Tamás szerint az általános gazdasági morál javulására is szükség lenne (például arra, hogy a kölcsönbe kapott eszközt a saját tulajdonúhoz hasonló gonddal kezeljék), továbbá a mainál kiterjedtebb céginformáció-szerzési lehetőségek is kellenének.
Minél fejlettebb egy ország, annál nagyobb arányban részesedik a beruházások finanszírozásából a lízing – állítja az elnök. Ez az arány Németország, Anglia vagy az Egyesült Államok esetében 30 és 40 százalék között mozog. Tavaly Magyarországon becsülhetően 14 százalék volt e mutató értéke, amibe a ma operatív, illetve pénzügyi lízing néven emlegetett finanszírozási formák egyaránt beleértendők.
A lízing szerepének növekedéséhez egyebek mellett megfelelő tőkeellátottságú lízingcégek is kellenek. Révész Tamás – úgy is, mint egy banki hátterű cég vezetője – nem titkolja, hogy szerinte a “független” vállalkozások piaci lehetőségei éppen ezért meglehetősen korlátozottak. Utóbbiak ugyanis lényegében olyan áron szerzik a pénzt, mint amilyenen a banki tulajdonúak kihelyezik azt.
