Egy csónakban

Paul Armitage-nak elméletileg minden oka meglenne arra, hogy elégedett legyen. A Domaine Bertagna családi szőlészet és borászat – amelynek üzletvezetője- a burgundiai „route des Grands Crus” mentén, a legjobb minőségű francia vörösborok útvonalán fekszik, s éppen most májusban kezdték palackozni a kiváló évjáratnak ígérkező 2002-es termést. Kész aranybánya.

Dominique Moisi, az IFRI tanácsadója

Armitage szerint azonban nem ilyen egyszerű a helyzet. A dollár árfolyama és a „megváltozott amerikai fogadókészség” miatt gondok vannak a profittal, hiába, hogy egy palack helyi grand cru minőségű pinot noir exportára 50 dollárnál kezdődik. Visszaesett a kereslet a tengerentúli piacon, ahol pedig a korábbi években 2 milliárd dollárnyi francia vörösbort, pezsgőt vásároltak fel (Figyelő, 2003/18. szám).

Fél éve még úgy nézett ki, hogy a franciáknak végül vezekelniük kell a különutas Irak-politikájuk miatt, ha vissza akarják állítani a kapcsolatok normális szintjét és a burgundi vörösbor becsületét Amerikában. Szóba került esetleg az aktívabb szerepvállalás is a rendezésben. Ma azonban úgy tűnik, inkább hagyják veszni a borexportot. „Franciaország számára fel sem merülhet az a kérdés, hogy csapatokat küldjön Irakba” – jelentette ki május közepén Jean-Paul Raffarin kormányfő az új EU-tagállamokból Párizsba látogató újságíróknak. Megoldásnak pedig azt tartotta, hogy az ENSZ keretei között ruházzák át a szuverenitást az irakiakra.

Akik néhány hónapja még Párizsban is azt gondolták, hogy Európa és az Egyesült Államok gyorsan maga mögött tudja az Irak miatti ellentéteket, most csalódottan konstatálják tévedésüket. Minél inkább kudarcnak tűnik az iraki beavatkozás, annál nyíltabban tör a felszínre a lappangó anti-amerikanizmus. „Én ugyan nem vagyok Amerika-ellenes, de el kell ismernem, hogy a kollégáim körében ezzel szinte egyedül vagyok” – mesélte társasági beszélgetés közben egy rádióriporter. A jelenlegi kulturális közegben szinte természetesnek tűnik, hogy Cannes-ban végül is éppen egy erőteljesen Bush-ellenes film rendezőjének ítélték oda az Arany Pálma-díjat.

– Az IFRI tanácsadója – Kerryvel könnyebb lehet Dominique Moisi szerint Európát a terrorizmus és az anti-amerikanizmus veszélyezteti. Amikor arról beszél, hogy nő az Amerika-ellenesség, akkor Franciaországra gondol, vagy egész Európára? – Tegnap az anti-amerikanizmus csaknem teljes egészében francia anomália volt, a francia különcködés része. Manapság viszont, ahogy az iraki helyzet egyre katasztrofálisabbá válik, globális jelenséggé vált. Nemcsak Európában, de világszerte terjed, és ez nagy probléma. – Amerika-ellenességről beszélhetünk, vagy a Bush-politika elítéléséről? – Azt hiszem, az utóbbival kezdődött a dolog. Nyilvánvaló, hogy a Bush-adminisztráció stílusa és cselekedetei rendkívül negatívak. De azt gondolom, ennél már tovább jutottak a dolgok. Ez már az amerikai értékek elítélése, valamifajta vallásos patriotizmus, amely extrém magatartáshoz vezet. Azt a kárt, amit az iraki börtönökben történtek okoztak az amerikai imázsnak, nem szabad alábecsülni. – Nem gondolja, hogy az európai kis országok számára Amerika továbbra is védelmül szolgál a francia-német túlsúllyal szemben? – Franciaország és Németország nem jelent fenyegetést az új Európa számára. Ami valóban veszélyes, az egyfelől a terrorizmus, másfelől az anti-amerikanizmus, általánosságban a Nyugat-ellenes érzések növekedése. Vigyáznunk kell arra, hogy pontosan tisztában legyünk a valós fenyegetéssel, és ne keverjük azt össze az irritálással. – Kerry győzelmével változhat a transzatlanti viszony? – Marginálisan igen. Ami a stílust illeti, az új adminisztrációval könnyebben szót lehetne érteni, mint a régivel.

„Európának ma két nagy veszéllyel kell szembenéznie: a terrorizmussal és a növekvő anti-amerikanizmussal” – állítja Dominique Moisi, a párizsi nemzetközi kapcsolatok intézetének (IFRI) tanácsadója (interjúnkat lásd külön). Szerinte George Bush „öngyilkos sikert” ért el Irakban, s mára nyilvánvalóvá vált, hogy minél több „kemény hatalmat” használ az Egyesült Államok a világban, annál inkább gyengül a Coca-Colára, Hollywoodra – az amerikai álomra – épülő „puha hatalma”.

A transzatlanti viszonyban lassúnak ígérkezik a felmelegedés. Nemcsak arról van szó, hogy a közeledéssel most már feltehetőleg meg kell várni a novemberi amerikai elnökválasztásokat. Legalább ilyen fontos lenne az is, hogy az unión belül is letisztuljanak az alapkérdések. „Gyorsíthatta volna ezt a folyamatot, ha az EU-nak már decemberben sikerült volna elfogadnia az új alkotmányát” – mondja Jean-Louis Bourlanges európai parlamenti képviselő. Akkor ugyanis a mostani EP-képviselői választásokon már az lehetett volna a fő téma, hogy az európai közvélemény jóváhagyja-e az abban foglaltakat.

Ez azonban most időben kitolódott. Ráadásul az alkotmányvita, mint az már eddig is kiderült, az egymásnak ellentmondó értékek csatája. A 25 tagúvá bővült közösség pedig egyáltalán nem biztos, hogy képes lesz minden ország által ratifikált, közös értékrendet rögzítő alkotmány megfogalmazására, hangoztatja Moisi, aki szerint ma „nincs európai identitás”. Jelenleg már nem tudjuk, mi is valójában Európa, és az hogyan viszonyul a világ többi részéhez. Az iraki háború, amikor a 25 mai tagállamból a kezdetekben 14 kormány támogatta Washingtont, éppen ezért is tükrözhette pontosan a helyzetet.

Moisi és a hasonlóan gondolkodó európai és amerikai értelmiségiek egyetértenek abban, hogy a mostani ellentétek élezése tartós és kölcsönös károkozás nélkül tovább nem folytatható. Mindkét oldalon önmérsékletre van szükség. Egy biztonsági kérdésekkel foglalkozó francia diplomata is nyomatékkal utalt rá: Washingtonnak persze le kell tennie arról, hogy egyedül döntsön a nemzetközi politikában. Európának viszont tudomásul kell vennie, hogy egy csónakban evezünk. A hétvégi The Economistban pedig Charles Kupchan professzor, az amerikai Council on Foreign Relations neves politológusa arra figyelmeztet, hogy amenynyiben Európa végül az amerikai hatalom ellensúlyaként határozná meg önmagát, a nemzetközi kapcsolatok visszatérnének az első világháború előtti hatalmi egyensúlyok rendszeréhez, annak minden katasztrofális következményével.

Mindezekből a vitákból, amelyekből a kontinens jövőjére lehetne következtetni, a párizsi hétköznapokban nem érződik semmi. Az európai parlamenti választási kampányban a török tagság – talán ha tíz év múlva esedékes – kérdése utal arra, hogy most nem nemzeti szintű megméretés folyik. „Ez alkalommal is a belpolitikát vitatjuk meg, nem az európai kérdéseket” – összegzi a kampányt Catherine Lalumiére, az EP alelnöke. Mivel a parlamentnek növekvő szerepe lesz a közösségi döntéshozatalban, az alelnöknek kétségei vannak, hogy a mostani szavazás mennyiben segíti a legrátermettebbek kiválasztását: „Ha a csatlakozóknál is így folyik a kampány, kíváncsi leszek Európa jövőjére” – jegyzi meg Lalumiére asszony.