Mario Monti alighanem örökre beírta magát az Európai Unió „aranykönyvébe”. A novemberben leköszönő Prodi-bizottság versenypolitikáért felelős olasz tagja az elmúlt öt évben akár a legnagyobb amerikai vállalatokkal is szembeszállt, ha megítélése szerint azok a versenyt korlátozó fúzióra készültek, vagy más módon visszaéltek a piaci erejükkel. Így például 2001-ben a General Electricet haragította magára, amikor megvétózta a Honeywell-lel tervezett frigyét, de nyilván az idén tavasszal 500 millió euróra bírságolt Microsoft sem zárta őt a szívébe. Montit az sem érdekelte, hogy a tenegerentúlon már-már az amerikai üzleti életet fenyegető „első számú közellenségnek” kiáltották ki – hajlíthatatlan maradt.
Mindezek után a versenypolitikai biztosi poszt az egyik legfontosabbá nőtte ki magát az összes brüsszeli pozíció közül. Be is jelentkezett rá Franciaországtól Németországon át Nagy-Britanniáig szinte minden nagyobb tagország biztosjelöltje José Manuel Durao Barrosónál, a novemberben hivatalba lépő új Európai Bizottság elnökénél. A brüsszeli megbízatásért a portugál kormányfői posztról lemondó Barroso azonban mindegyiküket kikosarazta.
José Durao Barroso
FÔNYEREMÉNY. Helyettük egy kis ország, Hollandia egykori közlekedési miniszterének, a számos multinacionális cég igazgatótanácsát megjárt Neelie Kroes-Smitnek jutott az uniós „főnyeremény”. Balkenende kormányfő a jelek szerint jól taktikázott, amikor az utolsó pillanatig kivárt biztosjelöltje megnevezésével, majd Kroes-Smitet küldve Brüsszelbe lehetővé tette Barrosónak, hogy teljesítse azt az ígéretét, miszerint legalább nyolc nőt szeretne szerepeltetni a bizottságában. Ráadásul a leendő versenyügyi biztos liberális párti politikus. Az Egyesült Államokban máris a megkönnyebbülés hangján kommentálják a kinevezését, sőt a The Wall Street Journal egyenesen kijelentette: bár Kroes-Smit nem az az ember, aki meghajolna bármiféle nyomás előtt, „segíthet helyreállítani az Egyesült Államokkal megromlott kapcsolatokat, és a párbeszéd új korszakát nyithatja meg Brüsszel és a bizalmatlanná vált nagyvállati szféra között”.
A francia Jacques Barrot vagy a német Günter Verheugen persze nem is lett volna alkalmas a versenypolitikai biztosi szerepkörre. Párizs és Berlin ugyanis közismerten előszeretettel támogatja állami pénzből a francia, illetve a német vállalatokat. Az elmúlt hónapokban a magyar Balázs Péterrel karöltve a regionális politikáért felelős Barrot végül „csak” a közlekedést kapta – az eddig e területtel „egy kosárban” kezelt energiapolitika a magyar Kovács Lászlónak jutott (kommentárunk a 82. oldalon.) –, Párizs mégis elégedett. Miként Berlin is az a Verheugennek leosztott vállalati és iparpolitikával. Egyfelől Barroso mindkettőjüket egy-egy alelnöki tisztséggel igyekezett kiengesztelni, ráadásul a franciák akár abban is bízhatnak, hogy Barrot révén valamelyest megóvhatják az ország vasútjait a küszöbön álló piacnyitástól, míg Verheugen a „lisszaboni program” megvalósításában érintett biztosok munkáját koordinálhatja majd.
REFORMCÉLOK. A négy éve Lisszabonban megfogalmazott, az uniót 2010-re a világ legversenyképesebb régiójává emelni akaró célok képviseletét egyébiránt maga Barroso vállalta, ezzel is hangsúlyozva, hogy fő feladatának a gazdasági reformokat tekinti. Ehhez pedig jó társakat választott. Szintén liberális politikusé, a brit Peter Mandelsoné ugyanis a kereskedelmi biztosi szék, azaz ő tárgyalhatja végig a világkereskedelmi tárgyalások dohai fordulójának záró szakaszát. A belső piac felügyeletét pedig a hazája gazdaságának adócsökkentések révén új lendületet adó volt ír pénzügyminiszter, Charlie McCreevy kapta. Mi több, erről a területről leválasztották az adó- és vámpolitikát – talán az uniós szintű adóharmonizáció intézményi feltételeit készítve elő ezáltal –, odaadva azt a lett Ingrida Udrénak. Vagyis olyan biztosnak, aki abból a Baltikumból érkezik, amely a tőkevonzás érdekében végrehajtott adócsökkentések terén ma messze Európa előtt halad.
